árvíz;interjú;Vámos Miklós;regény;

- Vámos Miklós magányregénye és a regény magánya

Szeptember 29-én jelent meg Vámos Miklós hatodik Karcsú Könyve, a Cím nélkül, ami találgatásokra adott okot: nem talált volna címet a történetének, és egy huszárvágással kimentette magát?! 

Vámos Miklós műveire jellemző az örökös megújulás, ami elmondható a harmadik éve megjelenő Karcsú Könyvekre is, amelyek belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb kéz is a vonaton, villamoson, de akár sorban állás idején is. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak.

A Duna mellett élő író a nemrég levonult árhullám kapcsán a folyóhoz való viszonyáról is mesélt.

– Milyen a viszonya a Dunával?

– Szerelmi jellegű. Sokáig laktam a XIII. kerületben, a pesti oldalán. Aztán az óbudaira kerültem, annak is már vagy huszonhat éve. Nagy folyó mellett élni áldott állapot. Nem véletlen, hogy a régi rómaiak rendszerint ilyen helyen telepedtek le, például itt a közelben is, Aquincumnál. Nemcsak bámulni szeretem az örökké mozgásban lévő vizet, hanem ha olyan az idő, szívesen fürdöm benne, s néha kajakozom rajta. Bár újabban erre ritkábban kerül sor, csak ideális meteorológiai körülmények esetén. Azért egy nagy sodrású folyó veszélyes üzem, s nem vagyok már olyan fiatal, hogy ezzel ne törődjem.

– Adott már ötletet a folyó a munkájához?

– Inspirációt sokszor adott. A Dunapest című regényemnek a folyó az egyik fő-főszereplője.

– Hogyan érintette a mostani áradás? 

– Amióta itt élek, ez a harmadik komoly árhullám. De ez az egyetlen rész, ahol megbízható gát van, tehát az én házam nem ártéren épült. 2001-ben volt az első, akkor ki is mentünk segíteni a vízügyeseknek. 2013-ban a második, akkor majdnem elérte a kilenc métert a víz szintje, még valamivel több, mint egy métert bírta volna a gát. Azóta megmagasították, és egy mobil gátrendszer betonalapját is ráépítették, ezért nálunk nem volt veszélyhelyzet.

– Mit érez, amikor külföldről hazatér és először megpillantja?

– Örömöt, megnyugvást.

Ha sétálok a Duna partján errefelé, rendszeresen megállok a stégeknél. Kimegyek rájuk, nyáron belógatom a lábam a vízbe, s nézem, hogy úszik el a dinnyehéj. 

Itt a közelben van a Barát-patak, amit a nép csak Büdös-pataknak hívott, mert ebbe eresztette két szentendrei gyár, a bőrgyár és a papírgyár a szennyvizét. Ezek a rendszerváltozás után szerencsére csődbe mentek, még az ideköltözésem előtt. Azóta nem patak, csak árok. Megjegyzem, a huszadik század első felében még Bernarda-ároknak hívták, régi térképeken látható. Bernarda egy bolgár gyümölcskertész volt, aki ezen a partszakaszon művelte az almáskertjét. A Lupa-sziget névadója is egy bolgár gyümölcskertész volt, az ő almafái a kis szigeten virultak hajdanában-danában. Amióta a jó sorsom megengedte, hogy itt éljek, óbudai patriótává váltam anélkül, hogy a tizenharmadik kerületi kötődésem lazult volna. A Budapest nagyregény című antológiában én írtam Óbudáról. Mind a két kerületben díszpolgárrá választottak, és erre a két kitüntetésre igazán büszke vagyok. Prózámban ha fővárosi a helyszín, az többnyire e két területet érinti. Ha tehetem, szívesen írok vidéki és falusi környezetről, amihez értelemszerűen anyagot kell gyűjtenem, ilyenkor mindig elutazom az adott településre. Ennél jobban csak női főhősökről szeretek írni, jó játék, nagy kihívás.