Most hogy már tudjuk, ki védené a hazát a Corvin közben a baráti orosz támadás ellen, akár hátra is dőlhetnénk: ez a tragikomédia nem tartogat ennél többet. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy nehezen tudom elképzelni – bár íróemberként elég színes fantáziával rendelkezem – azt a szereposztást, amelyben Orbán Balázs önfeláldozó hősként lép színre Molotov-koktéllal a kezében, de attól ez még lehet egy Oscar-díjas alakítás, ha apait-anyait belead.
Sokkal inkább izgat egy másik, rejtettebb előadás. A napokban derült ki, hogy több mint harminc független színház (többek között Pintér Balázs Társulata) egy fillér támogatást sem kap a Nemzeti Kulturális Alaptól. Handó Balázs, az új, kultúráért és innovációért felelős miniszter belenyúlt az NKA kollégium megszavazott döntéseibe, és önhatalmúlag ötven-hatvan pályázatot dobott vissza, hogy a kuratórium tagjai „nézzék át” újra. Ők persze engedtek a nyomásnak, mire két tag lemondott, a független színházak pedig, holott nekik minden megítélt összeg nagy segítséget jelentene, hoppon maradtak. Az eset szakmai berkekben ugyan nagy felhördülést váltott ki, ám a sajtó híreibe alig került be, érthetően: ennek lassan már hírértéke sincs.
Az már világosan látszik, hogy ülhet bárki a miniszteri székben az elvhez varrják a bábut, és ez az elv világos: ami a színházi világban nem Vidnyánszky, az nincs és nem is lesz. Már támogatás szempontjából. Természetesen mindezt bármiféle indoklás nélkül. Pedig akár azt is mondhatnák, hogy mindenki éljen meg a piacról, vagyis a nézőiből, csakhogy pontosan tudjuk, hogy a Vidnyánszky delegálta Nemzeti Színház tavaly 2,9 milliárd forint állami támogatást kapott (ahogy a Telex kiszámolta minden egyes előadásra tízmillió forintnyi közpénz jutott!), miközben a nézőteret rendszerint különféle trükkökkel töltik fel. De legyen: még ezt az irreális mértékű állami háttérszelet is el lehetne könyvelni valahogy (nehogy már bukásnak tűnjön Vidnyánszky bármilyen víziója), ha ezzel arányos mértékben segítenék azokat, akikre valóban kíváncsiak a nézők. Azt hiszem, arról különösebben nem lehet vita, hogy a függetlenek nem csupán sajátos színfoltjai a hazai szcénának, hanem évek óta a legizgalmasabb és legeredetibb hangú előadások létrehozói. Az pedig egyenesen felfoghatatlan, hogy Pintér Béla színházára ne jusson az adóforintokból. Nem tudok elképzelni olyan védhető értékrendet, amelyből ez a társulat kilógna. Olyan valós nemzeti érdeket, amely az ellehetetlenítésüket kívánná.
De talán Handó Balázs gesztusában is van valamilyen hőstett. Ő talán ezzel védi a Corvin közt, a maga kulturális Molotov-koktéljaival. Mert semmi nem juthat át ezen a képzeletbeli barikádon: semmi, ami veszélyezteti az általuk képviselt narratívát. Az egyre abszurdabbá váló színházat. Amelyben a béke az agresszornak jár, a szuverenitás meg azt jelenti, hogy tágra nyitjuk a kapukat, ha bárki is dörömböl a maga tankjaival. Talán már Pintér sem kell ahhoz, hogy nevetségesnek lássuk mindezt. De ő legalább segítene elviselni.
