Klasszikus motívumokat idéző szerelmi történet alkotja a cselekmény vezérfonalát. Hőseink, Alida és Asle tizenhét évesek. Voltaképp árvák – a lánynak van ugyan anyja, de viselkedése nem különb egy gonosz mostoháénál. Egymáson kívül tehát senkijük sincs. Otthontalanok, ráadásul Alida gyereket vár, bármelyik pillanatban szülhet. A körülmények pedig egyre barátságtalanabbak: késő ősz van, hideg, esik az eső. A lány és a fiú szinte az eszméletvesztésig elcsigázott. Ez a három részből álló regény nyitányának alaphelyzete.
A szituáció jellege méltán idézheti fel Mária és József evangéliumi történetét, a magyar olvasót pedig az árvaság és a számkivetettség Iluska és Kukorica Jancsi próbatételeire emlékeztetheti. A nincstelen norvég fiatalok sorsa azonban nem a biblikus isteni providencia, nem is a derűs meseiség, hanem sokkalta inkább a komor balladák poétikájának jegyében alakul.
A szinte még gyermek szerelmespár valamilyen – végül már bármiféle – szállás reményében hagyja ott szülőfaluját, ám a közeli város sem kínál számukra menedéket. A kettejük intim körén túli világ lelketlenül ellenséges vagy cinikusan részvétlen; segítséget egyáltalán nem remélhetnek, kiszolgáltatottságuk teljessé válik, hovatovább puszta életben maradásuk lesz a tét.
A mű balladaiságát erősíti, hogy a cselekmény időről időre szaggatottá/töredezetté válik, lényeges fejleményeket csak sejteni lehet.
Azt, hogy a menekülésük érdekében Asle súlyos bűncselekmény(ek)be keveredhetett, kizárólag utalásszerűen vagy kívülállóktól tudhatjuk, ám az elbeszélő végig homályban tartja: a vádakban mennyi igazság rejlik. Ugyanakkor – önleleplező módon – újra és újra bujkálniuk kellett, még a nevüket is ajánlatosnak tűnt megváltoztatni (Olav, illetve Asta).
A fiú a fekete ruhás városi fogdmegek, a törvény emberei szerint – valami egészen Franz Kafka-i procedurát követően – bűnösnek bizonyul, és rövid úton felakasztják. Persze, a bizonytalanság ellenére sem kétséges, hogy Asle cselekedetei de jure védhetetlenek. De ugyanakkor az is bizonyos: a fiú bűnös tettei egyszersmind életmentők voltak, ha nem lép, ha nem szerez például fedelet a fejük fölé, szerettei – és persze, ő maga is – hamarosan elpusztulnak. Helyzete fatálisan, szinte ördögien csapdaszerű. A konszolidált utak rendre lezárultak előtte – nyitva kizárólag az erőszak kísértései maradtak.
A regény egy pillanatra sem relativizálja a bűnt, ugyanakkor katartikus erővel jeleníti meg a jogrend és a kegyetlen kihívásokkal szembesülő kamasz fiú szubjektív igazságérzete közötti ellentmondásos viszonyt: esetében ugyanis az erkölcsi parancsoknak való engedelmesség ártatlan áldozatokat követelt volna. Asle/Olav, amikor tehát a törvénysértés árán is gondoskodik a neki kiszolgáltatottakról, a bűnösségében is megőrizhet valamennyit a gyermeki romlatlanságából.
Az elbizonytalanítást a fejezetcím – Olav álma – is erősíti. A fiú meggyanúsítását, elfogását és kivégzését valóban lidérces álomszerűség jellemzi, az elbeszélésmód és a történetalakítás szerint Olav szinte kiprovokálja végzetét, s miközben egyre nagyobb – fokozatosan visszafordíthatatlanná súlyosbodó – bajba kerül, gondolatai nem a kiszabaduláson, hanem a szerelme körül forognak.
Alida mindvégig ártatlannak tartja szerelmét, érzései iránta mit sem változnak. Sőt, lényegében továbbra is élőnek tekinti: lélekben folyamatosan beszél hozzá, minden fontosabb döntés előtt kikéri a véleményét, esténként folyvást azt képzeli, Asle fekszik mellette az ágyban, ő öleli. Látomásait, bennük pedig a kedvese hívó szavát követi, amikor – évek múltán – egyszer csak besétál a tengerbe, s örökre elmerül. A szerkezet triptichonjának utolsó részét kiváltképp Erósz és Thanatosz szövetsége vezérli.
A szöveg kifejezetten líraivá válik, amikor azt jeleníti meg, hogy a fiú Alida számára – különös „epifániaként” – mindig, mindenhol jelen van: „… a kedvese marad örökre, egymáséi maradnak, a testük eggyé válik, gondolja Alida, és tekintetével a tengert pásztázza, aztán az eget nézni, és Asle alakja az ég kékjébe olvad, aztán lengedezni kezd a szél, és Aslét hozza felé, Asle a szél, és ha már nincs, akkor is ott van” (a magyar fordítás A. Dobos Éva munkája)…
Névjegy
Jon Fosse 1959-ben született a norvégiai Haugesundban. A bergeni egyetem összehasonlító irodalomtudomány szakán szerzett mesterfokozatot. Első írását 1983-ban publikálta. Innen kezdve folyamatosan jelennek meg regényei, elbeszélései, drámái, költeményei és esszéi. Műveit eddig mintegy negyven nyelvre fordították le. Munkásságért megannyi kitüntetésben részesült, közülük a legrangosabb a 2023-ban kapott Nobel-díj. Jó néhány műve magyarul is olvasható: regényei A. Dobos Éva fordításában a Kalligramnál, drámái Domsa Zsófi tolmácsolásában a QLT Műfordító Bt. kiadásában jelentek meg.
A szerelem mindent legyőz? Igen – legalábbis az álmok, látomások világában. A mindennapokban bűnök szennyezhetik, kompromisszumok ejthetnek foltokat rajta. De a képzelet birodalmában mégiscsak megőrizheti eredendő tisztaságát. Ahol a létbeli korlátokon átlendülve szabadon szárnyalhat. Ahol beteljesülhet a „még akkor is, ott is, örökre” ígérete.
A narrációt (nemcsak itt, hanem máshol, például a szerző drámáiban is) szembeszökő ismétlődések jellemzik: egy-egy kulcsmondat változatok sorában tér vissza. E stílusjegy az ősi szóbeliség előadásmódját idézi, ami így archaikus atmoszférát teremt. A hagyománykincs megújítása, a klasszikus európai irodalmi toposzok fölelevenítése is a szerző nemzetközi reputációjának fedezetét nyújtja. Alkotásai számunkra sem idegenek, ez szintén megerősítheti: művei a mai – Goethe-i értelemben vett – világirodalom részévé lényegülnek.
Infó
Jon Fosse: Trilógia
Kalligram, 2024.
