Néha lemaradtam
Eljártunk a Királyhágó térre. Nekem
más emlékeim voltak a Királyhágóról.
Épületek vonalzóárnyéka helyett
viharcsavart fák. Szobrok helyett moha,
tűlevél, fellazult föld szaga. Nálad
az alapállás: autó, aztán nyugalmas,
társalgóktól távol eső helyek,
semmiképp sem felfele a magasba.
Betartottam a szabályokat: szótlanul
sétáltam melletted, néha lemaradtam,
közben néztem a fákat, mintha
bármelyiket megjegyezhetném,
hogy később beszélhessünk róla,
mint egy versről, amit neked írtam,
és végül túlcsordult a zöldtől.
Viasz
Az a tojáshéj-sérülékeny fény
szakad át a borostyánrácson,
azok a visszaverődések indulnak
felfele a vályogon most is, lábad
visszérösvényét rajzolva át, mint
amikor még a kerti széken ültél,
hallgattuk, hogy zihál a víz,
az eltömített szűrőből kapkodva
szökellt a mohás mederig,
az a fény gyűr rongyokat
nyakadra és karodra, térded
puha, vizenyős ponyvájára,
én a slagot fogom, tekereg,
igyekszik, bokámba mar
hidegen. A törzshöz
mérlek, hogy hasonlítasz
egykori testedre:
a nyak, a kar, a térd.
