– Az állatokhoz való kötődésük mellett sokan az emberekkel szembeni ellenérzéseik miatt fordulnak az állatok világa felé. Az etológusokkal mi a helyzet?
– Bár a szüleim többször is megígérték, hogy kapok egy kutyát, egészen harmincéves koromig nem tartottam állatot. Az emberi kapcsolataim terén nem akadt semmi kifogásolnivaló, jól beilleszkedtem az aktuális közösségekbe, nem az emberek közti nehéz alkalmazkodás eredménye a vonzódásom az állatok felé. Ebben teljes mértékig élvezhettem a családom támogatását. Édesapám informatikusként, édesanyám újságíróként dolgozott, s nagy érdeklődéssel figyelték, mi lesz ebből az egészből. A családban előzmény nélküli az engem foglalkozó területek iránti elköteleződés.
– A középiskola alatt hogyan folytatódott a tehetsége kibontakozásához vezető út?
– Nyilvánvalóan a könyvek befolyásolták az érdeklődésem, faltam Gerald Durrell könyveit, s nagyjából az összes, Afrikával, majmokkal kapcsolatos könyv lekötötte a figyelmemet. Lassan körvonalazódott, pontosan a tudomány melyik területén köthetek ki. A középiskola utolsó évében kötelező feladat volt egy kutatás elvégzése, és bár akkoriban megfordultam az etológia tanszéken, végül pszichológiából csináltam a kutatást Pléh Csabánál. Pszichológus és biológus végzettséggel rendelkezem, mind a két szakirányon az agyi folyamatokkal foglalkoztam.
– Fő kutatási területe jelenleg az állatokra fókuszál. Az emberek nem voltak érdekesebbek?
– Ahogy az ember tudományosan elmélyül ezekben a dolgokban, egyszeriben rájön, hogy amikor az állatokat vizsgálja, akkor is az embereket vizsgálja. Minden, amiben eltérünk az állatoktól, rólunk mond el valamit. Az állatok beszédfeldolgozását vizsgálom, s igazából azt kutatom: mi az a nagy különlegesség, ami az emberben megvan, az állatokban pedig nincs meg. Mi az a több lépés tehát, ami elvezetett minket oda, hogy nyelvhasználók vagyunk. Már az egyetemen is a nyelvhasználat, a pszicholingvisztika érdekelt. A családom révén kétnyelvű vagyok (lengyel és magyar – a szerző), a kétnyelvűség hatásait vizsgáltam az emberi kognícióra.
– Nemegyszer Afrikában is járt.
– Kamerunban önkénteskedtem fél évig egy csimpánzmenhelyen. Afrikában nagy probléma az illegális vadászat, a státuszszimbólumnak számító bozóthúsfogyasztás. A szülőket levadásszák, és a kölyköket gyakran háziállatként tartják. Az így felnőtt egyedeket gyűjti össze a menhely, és próbál meg nekik egy második életet adni.
Az egyetem alatt elmentem Kongóba is, ahol egy gorillapopulációt vizsgáltuk egy kutatás részeként.
Szerettem volna majmos irányba menni tovább, míg aztán az idegtudomány véglegesen beszippantott, a doktorimat az olvasás neurobiológiájából csináltam meg. Ezután rögtön az ELTE Etológia Tanszékére jöttem, és a kutyák beszédfeldolgozásával kezdtem el foglalkozni.
– Most milyen kutatásokat végeznek?
– A neuroetológiai kutatócsoport az állatok kommunikációját vizsgálja. A legutóbb végzett kísérletünkben azt vettük górcső alá, hogyan értik meg a kutyák a szavakat. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy az állatok képesek-e a szavakat referenciálisan értelmezni. Azt vizsgáltuk, meglepődik-e a kutya, ha nem azt a tárgyat mutatjuk fel neki, amelynek a neve elhangzott. A meglepődés azt jelenti, hogy a szó hallatán egy memória, úgynevezett mentális reprezentáció aktiválódik az állat agyában. Ennek a mentális reprezentációnak az összekötése a tárgyszóval csecsemőknél a referenciális szóértés bizonyítéka, s ez a meglepődés pontosan megjelenik a kutyáknál. Az ezt mutató, embereknél korábban jól leírt EEG-komponens kimutatása először sikerült egy nem humán állatnál.
– Egy kutya nagyjából hány szót tud?
– Ez nagyon változó. Egy amerikai kutatásban arra kérték a gazdákat, hogy becsüljék fel, hány szót érthet meg a kutyájuk. Átlagban nyolcvan-kilencven szó gyűlt össze, ami szerintem nagyon magas szókincs. Tudomásunk van zseni kutyákról, nagyon tehetséges szótanulókról, ezek az állatok ezernél is több tárgyszó elsajátítására képesek, ráadásul igen rövid időn belül. Amikor mi toboroztunk a kutatáshoz egy-egy kutyát, elvárás volt, hogy minimum három tárgyszót ismerjen, és már ez komoly kihívást jelentett.
– Miért vehette az ember a fejébe, hogy társállatot tartson?
– Kubinyi Enikő kolléganőm egy kutatásban azt vizsgálja, hogy Európa-szerte egyre csökken a gyerekszám, azonban növekszik a házi kedvencként tartott társállatok száma. Ez is mutatja, mennyire igényli az ember, hogy törődjön valakivel. A kutyát konkrétan azért szoktatta maga mellé az ember, hogy vele kooperáljon, az erre irányuló szelekciónak köszönhetően a kutyák nagyon jól olvassák az ember kommunikációs jelzéseit. Az, hogy más fajokat miért kezdünk el tartani, amelyeknek a háziasítása sokkal később kezdődött, érdekes kérdés, akár egy jövőbeli kutatás tárgya is lehet. Anekdotaként említeném meg, hogy
a csimpánzokkal végzett munka során megfigyeltem, hogy ők is szeretnek „állatot tartani”, például a megkaparintott tobzoskát addig cipelték, ameddig el nem vettük tőlük, míg mások óriáspókokat, szöcskéket hordoztak magukkal, és ezeket nem prédaként kezelték.
– Hogy látja az állatok filmes szerepeltetését?
– Mint magánember azt gondolom, hogy a vadállatok filmiparban dolgoztatása, például csimpánzok esetén, kifejezetten káros. Kellő ismeret híján az emberek észre sem veszik, hogy a filmekben mutatott csimpánzok általában fiatal egyedek, és egy felnőtt, kifejlett csimpánz sokkal nagyobb, erősebb és veszélyesebb. A környezetükből kiszakított csimpánzok és gorillák szociális állatok, izolált körülmények között ugyanolyan boldogtalanok, mint az emberek. A kutyák megint teljesen mások, ők élvezik a közös munkát az emberrel, és ha nem kapnak feladatot, unják magukat. Ők büszkék arra, hogy elvégzik a munkát. Kutyával dolgozni a filmiparban abszolút más kategória. Viszont nem feledkezhetünk meg róla, hogy az állat igényeinek megfelelően, pozitív módszerek bevetésével vezessük rá őket a feladatra, és odafigyeljünk a stresszjelekre.
– „Van lelke a természetnek, van lelkük a fáknak, és van lelkük az állatoknak” – írta Henri Boulad atya. Szeretet, lélek hol helyezkedik el az állatok megítélésének koordináta-rendszerében?
– Ezeket az elvont fogalmakat a vizsgálódás során operacionalizáljuk, valahogy tehát megpróbáljuk úgy definiálni, hogy az mérhető legyen. Azt, hogy vajon egy állat rendelkezik-e lélekkel, egyelőre nem tudom, hogyan operacionalizálható. Sok olyan viselkedést vizsgálhatunk, amelyek azt mutathatják, hogy a kutyák úgy viselkednek, mint hasonló szituációkban, például a kötődés terén a gyerekek. Ha egy kutyának azt mondom, ülj le, és nem ül le, akkor egyszerűen kikövetkeztethető, hogy nem érti, mit akarok tőle. Egy gyereknél ezt azzal intézzük el, hogy egyszerűen nem jól nevelt. Tapasztaljuk, hogy a neurális folyamatok vizsgálatával fény derülhet olyan folyamatokra, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy az állatok nem képesek rá.
– A filozófia fogalmai nem férkőzhetnek be az etológia tudományterületére, minden objektív vizsgálat és következtetés alá esik?
– Én úgy vélem, hogy ez egy építkezési folyamat. Rakosgatjuk a téglákat, és ha annyi bizonyíték összegyűlt, hogy biztosan mondhatjuk, mit értenek az állatok, mennyi információt dolgoznak fel, akkor majd fogalmazhatunk kicsit lazábban. Jelenleg nem tartunk itt, maradjunk hát az adatok és a bizonyítható folyamatok szintjén.
– Akik az átlagnál érzékenyebben viszonyulnak az állatokhoz, és emberi tulajdonságokkal ruházzák fel őket, becsapják magukat?
– Nem hiszem. Az, hogy mi, emberek hogyan kezelünk egy másik lényt, rólunk szól. Ha mi érzelmekkel ruházunk fel egy állatot, azt mondja el, hogy nekünk erre szükségünk van. Mindenki úgy dolgozza fel a környezetét, ahogy az a számára a legkényelmesebb. Ha az állatokkal való együttélést a nekik tulajdonított érzelmi telítettség teszi lehetővé, nyugodtan megtehetjük, akár egyetért vele a tudomány, akár nem. Az emberi pszichének eleve markáns igénye, hogy mi mindenkit értelemmel látunk el.
– Az átlagember mit tanulhat az állatoktól?
– Kutyatartóként mondom, hogy nagyon jól tükrözik azt, hogy mi van bennem, és amin dolgoznom kell emberileg. Egyenességet, ragaszkodást tanulhatunk tőlük. Sokszor nem értjük, miért úgy viselkednek, ahogy, és itt jegyezném meg, hogy mindig mindennek van egy magyarázata. Azt is megtanulhatjuk az állatoktól, hogy nem kell mindent túlmagyarázni, a dolgoknak egyszerű okai vannak.
