Kedvenc költőim egyike, Rakovszky Zsuzsa imígyen kezdi Párbeszéd az időről című versét: „A múltnak sosincs vége. A jelen / – az is a múlt, álöltözetben.” Mostanában egyre többször jutnak eszembe ezek a sorok. Azt viszonylagos biztonsággal kijelenthetjük már, hogy Francis Fukuyama alaposan mellélőtt három évtizede, amikor a hidegháború lezárulását a liberális demokrácia végső győzelmeként, illetve „a történelem végeként” értelmezte. A közelmúlt bizonyos fejleményei itthon és külföldön pedig csak fokozzák abbéli meggyőződésemet, mekkora naivitás volt a filozófus-közgazdász részéről ennek a sokat idézett tévedésnek a hangoztatása. Ha Vlagyimir Putyin tevékenységére vagy a Szuverenitásvédelmi Hivatal káderpolitikájára gondolok, az idő múlása a történelemben csakugyan illúziónak tűnik.
Nyolcadik osztályos voltam, a második világháború történetét tanultuk éppen, amikor történelemtanárunk felszólított bennünket, hogy ne használjuk a régi, pártállami tankönyvet. Mivel azonban egy kamasz számára a tiltott gyümölcs a legcsábítóbb, otthon csak azért is elolvastam, ugyan mit ír a kidobásra ítélt tankönyv Lengyelország két irányból történő lerohanásáról. Láss csodát: ugyanazzal a szöveggel traktálták a Kádár-korszak évtizedeiben a felnövekvő nemzedékeket, mint amely az orosz külügyminisztérium által nemrégiben közzétett videofelvételen is elhangzott. Vagyis már azt a narratívát erőltetik Putyin ideológusai is, miszerint 1939. szeptember 17-én a Szovjetunió „a helyi ukrán és fehérorosz lakosság védelmében” támadta hátba a Harmadik Birodalom agressziójától sújtott Lengyelországot.
Mintha nem is tárták volna fel a történészek már régen a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékát, melyben a két totalitárius hatalom megegyezett a köztük elhelyezkedő ütközőállam felosztásáról. Ugyancsak tisztában vagyunk azzal: az ukránok jóléte Sztálint olyannyira nem érdekelte, hogy közülük milliókat ítélt tervszerűen éhhalálra. (Ez volt a rossz emlékű „holodomor”.) De Putyint sohasem érdekelték a történelmi tények. Annál riasztóbb, hogy független oroszországi történészek sem mondhatnak immáron ellent a „Generalisszimusz” rehabilitációjára irányuló törekvéseknek, tudniillik büntetőjogi következményekkel néznének szembe.
A múlt feltámasztására idehaza is meg-megújuló kísérletek történnek. Orbán Viktor első nagy fegyverténye a liberális eszmék elárulását követően talán az volt, hogy sikeresen elhitette a magyar társadalommal: a hazai baloldal a pártállam örököse, ellenben a Fidesz csupa antikommunistából áll. Nem számított, hogy számos fideszes politikus „büszkélkedhet” pártállami múlttal, még maga Orbán is tevékenykedett a KISZ-ben. Hívei akkor sem hördültek fel, amikor a véráztatta Tienanmen téren miniszterelnökként megkoszorúzta a kommunista hősök emlékművét.
Vajon észbe kapnak most, amikor Lánczi Tamás a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet vezetőjének egy egykori III/III-ast nevezett ki? Aligha. Már nem éri el ingerküszöbünket, hogy a jelen nálunk is csak múlt, álöltözetben.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
