Amikor A szert néztem, az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, hogy mi volt fontosabb az ön számára? Beszélni a bennünk forrongó és olykor felszínre törő önutálatról, ami manapság szinte elkerülhetetlen, vagy a társadalom hatalmáról, amely arra kényszerít minket, hogy ezeket az önsanyargatásokat megtegyük?
Szerintem a kettő szorosan összefügg, és táplálják egymást, mert mindaz, amit a társadalom szerveződésével kapcsolatban érzünk, és amit elvárnak tőlünk, az egyfajta öngyűlöletet szül. Pontosabban azt az érzést, hogy sosem vagyunk elég jók, vagy sosem felelünk meg úgy, ahogy az emberek elvárják tőlünk. Szóval, ez ördögi kör, amiből lehetetlen kiszabadulni, ha egyszer az ember belekerül.
Hogyan találta meg a két színésznőt, Demi Moore-t és Margaret Qualley-t? Mivel egy karakter idősebb, illetve fiatalabb és kvázi tökéletes verzióját kellett prezentálnia, gondolom, fontos volt a köztük lévő kémia.
Igen, tudtam, hogy a castingot Elizabeth-tel kell kezdeni, mert ő az elsődleges kifejezőerő, és utána kellett megtalálnom a fiatalabb változatát. Amikor találkoztam Demivel, azonnal őt választottam, mert tudtam, hogy ő a mátrix – ha érti mire gondolok. Ő az eredeti biofarm, amiből aztán Margaret fog megszületni. És igen, pontosan érzi, szuper fontos volt, hogy legalább zseniális legyen a kémia Demi és Margaret között: valamiféle hasonlóság az általános megjelenés szempontjából, hogy valamilyen módon rokonoknak érezzék magukat. Ha nem is teljesen egyformák, mégis tudjanak kapcsolódni egymáshoz. És az is elképesztően fontos volt, hogy ugyanolyan intenzív személyiségük legyen. Úgy éreztem, hogy Demi nagyon erős, nagyon intenzív, nagyon elkötelezett, olyan személyiség, mint Margaret, aki szintén bitangul acélos, de mindemelett van benne valami ösztönös erő, melynek segítségével képes elhitetni, hogy állatias módon lakja a testét. Elképesztő mázlistának tartom magam, hogy kettőjüket sikerült összepárosítani.
Demi Moore élete legjobbját nyújtja A szer című filmbenA filmben van egy úgynevezett aktiválási jelenet, amely annyira groteszk, hogy nem tudom szavakkal leírni. Mégis, hogyan jutott ez az eszébe?
Ez a kérdés valójában nagyszerű bók. Köszönöm!
De csalódást kell okoznom, nem tudok precízen válaszolni, mert egyszerűen nem tudom, hogyan, honnan jött. Tudja, amikor írok, tényleg hagyom, hogy az ötlet, a kép vezessen. Belevetem magam egyfajta ösztön vezérelt folyamatba, ahol engedem, hogy a felvetődő ötletek vezessenek. És tudom, hogy okkal jönnek. Még ha nem is intellektualizálom ezeket rögtön, amikor megtörténnek. Tudom, hogy mindennek van értelme. Így aztán hagyom, hogy a kép, a ritmus, a hangok vezessenek. Nehéz ezt megmagyarázni, de ez a folyamat valami olyasmi, aminek szinte saját életformája van, amit befogadok és formálok és finomítok, egészen a nagyon-nagyon végső eredményig.
Még mindig lábadozom a látottak után.
Jobbulást!
