- Szinte hipnotizálta a közönségét Pat Metheny

Pat Metheny-t elvesztettük, konstatáljuk a MoonDial (2024) bemutatóján az Erkel Színházban, amikor a szólista elfoglalja helyét a színpad közepén, s lehajtott fejjel elmerül a baritongitárjában. A feje búbját mutatva is utánozhatatlan hajszerkezetével szinte hipnotizálja a közönségét, körülötte még két elektroakusztikus gitárt vár bevetésre, és néhány fekete drapériával letakart tárgy keretezi a színpadképet. Mintha egy dob, egy zongora és más hangszerek kerülnének így zárójelbe, mindaz a zenei előélet, amiért Pat Metheny-t szeretjük. A kvartettjét, a trióját, duóit. A metheny-s hangszínt, az improvizációs technikát, a George Benson-t vagy éppen Babos Gyulát idéző dzsesszgitárt.

A térben egy szem muzsikust látunk, aki hetvenévesen már megengedheti magának, hogy egyes egyedül játssza el mindazt, ami az elmúlt évtizedekben foglalkoztatta, de a Grammy-díjak sorát hozó slágerprodukciók és turnék nem engedték a kibontakozásukat. Mintha egy zenekari próbát látnánk, amikor már mindenki hazament, ő egy szál magában odaült a hangszeréhez, hogy mindennemű kötöttség nélkül tárja elénk a zenéket, amelyek benne élnek. „Évekig játszottam néhány dallamot itt-ott, egyedül minden este, de soha nem készítettem olyan előadást, amely kizárólag szólógitározásra koncentrált volna ilyen kiterjedt koncertsorozat keretében” – erősíti meg a megérzésünket.

De itt és most nincs egyedül, az Erkelben telt ház várja pisszenés (és fotózás, videózás, ez tilos) nélkül, hogy mire mennek ők ketten: a nylonhúros bariton és a missouri-i születésű Patrick Bruce Metheny. Akitől a baritongitárról is megtudunk egy s mást a meditatív darabok szüneteiben: néhány éve megkérte Linda Manzert, az egyik legkiválóbb lantművészt, hogy készítsen neki egy újabb akusztikus baritongitárt, de ezúttal Argentínában gyártott újfajta nylonhúrral. Ez lehetővé teszi, hogy új hangolási rendszert alkalmazzon a basszusgitártól a szopránig, amit korábban csak acélhúrokkal tartott lehetségesnek. Az előadó felidézi gyermekkorát, amikor Missouriban egy szomszéd srác elmagyarázta neki ennek a hangszernek a különleges beállítását: a középső két húrt egy oktávval feljebb kell hangolni. Mire a sorozat első része véget ért, már fél órás volt az új bariton nylonhúros gitárral játszott anyag, majd a turné első hosszabb szünetében bement egy stúdióba, hogy elkészítse a MoonDialt. A Dream Box-szal együtt a koncertek lehetőséget teremtette számára ahhoz, hogy kibővítse az olyan projektekben képviselt koncepcióit, mint a New Chautauqua, a Zero Tolerance for Silence, az One Quiet Night, a What's It All About. „Sok tiszta éjszaka volt abban a decemberben, amikor úgy képzeltem, hogy a Hold azt nézi, mit keresek fent a New York állam felső régiójában, ahol felvételt készítettem – meséli erről a művész. – Ez a lemez kínálhat valamit az álmatlanságban szenvedőknek, akik ugyanazokat a hangokat, harmóniákat, szellemeket és dallamokat keresik, mint amilyeneket én is kerestem a késő estéken és kora reggeleken.” Ezek közül Chick Corea „You're Everything”, Lennon és McCartney „Here, There And Everywhere”, Bernstein „Somewhere” és Matt Dennis „Angel Eyes” című darabjának feldolgozása is hallható a lemezen.

A koncert valódi varázslata a második részben érkezik. A fekete drapériák lehullanak, s előkerülnek a mester játékával vezérelt elektronikus ütőhangszerek, valamint vagy tíz további gitár. Ezeket egy-egy szám erejéig használva egyszemélyes nagyzenekarrá bővíti a Metheny-muzsikát. A hallgatóság álla leesik, a show kikerekedik: művész meglepetésének állva tapsol a publikum. És várja a folytatást.