Das tägliche Sprachgift („a napi nyelvi méreg”). Victor Klemperer naplóinak vissza-visszatérő fordulata ez, amikor kora nyelvi szalonképtelenségeit, nyelvmérgeit veszi sorra. A náci korszakban szinte naponta kap muníciót. És naponta kapnánk mi is. Hol erősebbet, hol gyengébbet, de mindig lenne (és van is!) újabb termés. Nemrégiben, de még jóval az idei olimpia előtt a Népszava sportrovatának egyik szalagcíme: „Szlovénia ellen indul az erőltetett menet”. A cikk a magyar női kosárlabda-válogatott olimpiai esélyeit latolgatja. No, de ezzel a szófordulattal? Ami a magyar közbeszédbe (vajon?) Radnóti Miklós megrázó verse nyomán égett bele. Idemásolom az 1944. szeptember 15-re keltezett bori sajgást:
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Címe: Erőltetett menet. És ezek után szellemeskedünk? Jópofizunk? Bármily „hősies” erőfeszítéseket igényel valamelyik sportágban az olimpiára való kijutás, ezt ugyanazzal a szófordulattal illetni, ami ezrek, tízezrek nyomorúságos halálát okozta? Mekkora adag blaszfémia kell ehhez? Vagy tudatlanság. Én már annak idején azon is megütköztem, amikor a szlovákiai magyarok II. világháború utáni deportálásának egyik évfordulója kapcsán valaki azon hördült föl, hogy „és ugyanazokban a marhavagonokban szállították őket, amikben a zsidókat Auschwitzba”. Igen ám, de utóbbiakat tudatosan, tervezetten, hideg számítással a halálba, előbbieket meg „csak” egy másik lakhelyre. Bármilyen szörnyű és ép ésszel elfogadhatatlan a ki- és áttelepítés, van azért a koncentrációs táborokba hurcoltakkal szemben egy nem elhanyagolható különbség: a kitelepítettekre nem a fizikai megsemmisítés várt. Ezzel nem kívánom a II. világháborút követő agyament deportálások szörnyűségeit bagatellizálni, de az Isten szerelmére: ne hasonlítgassunk, s ha már igen, akkor a velük összehasonlíthatóakkal.
De hogy a konkrét Sprachgift kategóriánál maradjunk: Vladimír Mečiar utolsó, enyhén szólva nem magyarbarát szlovákiai országlása idején (1994–1998) valaki azt találta mondani, hogy Szlovákiában „etnikai tisztogatás” zajlik. Merthogy magyar nemzetiségű intézményigazgatókat bocsátottak el (nota bene: magam is bekerültem akkor a szórásba), támadást indítottak a civil alapítványok, a magyar iskolarendszer ellen. Stb. És mindezt Srebrenica árnyékában! Értsünk szót: az „etnikai tisztogatás” emberek fizikai megsemmisítésének különféle formáit jelenti, s nem a mégoly törvénytelen és a nemzeti egyenrangúság elveit fölrúgó, nemzetiségi alapon végrehajtott igazgatóleváltásokat, vagy a korábban kétnyelvű (magyar-szlovák) iskolai bizonyítványok egynyelvűsítését!
***
„A magyar háztartások egy főre jutó kiadása euróban számolva 6680 volt, ami még a román háztartásokétól is elmaradt” – olvasom a magyarországi (ellenzéki) sajtóban, illetve hallhatjuk lépten-nyomon, általában magyar ellenzéki politikusoktól, megmondóemberektől a szlogent: „még a románokétól is!” Illetve a szlovák ellenzék ugyanezt mantrázza, ugyanazokról az adatokról: „a szlovák átlagkereset még a romántól is rosszabb”. Szóval mindig, ha burkoltan is, ez a föntről le… „Még a románokétól is!” Ebben benne van, hogy a románok az az alja, s mi (magyarok, szlovákok) oda jutottunk, hogy mára még náluk(!) is rosszabbul állunk. Miért nem elég annyi, hogy az európai listán Magyarország az utolsó előtti. Pont. Vagy (nem tudom, hogyan lehet ugyanabban az időben egyazon kategóriában, de ezt állítják) Szlovákia az utolsó előtti. Ez tényközlés. De hogy még a románokétól is… Voltaképpen ez is tényközlés, csak ne lenne benne az a „még” és az az „is”. Apró napi nyelvi mérgek ezek, de teljesen deformálják a már amúgy is eléggé deformált magyar, szlovák olvasót, választópolgárt. Úgy hatnak mint az arzén Napóleon esetében… Lassan, de biztosan.
***
Miután a magyar ellenzék kiderítette az egyik kormánypárti, viszonylag magas rangú funkcionáriusról, hogy diplomáját vásárolta, a Fidesz-sajtó abban a pillanatban előjött azzal, hogy az egyik szocialista képviselőnek, állításával ellentétben, nincs is egyetemi oklevele. Na mármost: ez tényleg úgy működik, hogy van egy botrány, akkor lázasan elkezdünk egy zsákbamacska-zacskóban kotorászni, s hopp, már elő is húztunk egy nyerő ügyet? Szerencsés fickók. Bármihez nyúlnak, arannyá válik. Vagy (hogy megpróbáljak finom maradni) annak nagyon is ellenkezőjévé… Pedig sokkal inkább arról van szó, hogy ezek a botrányos adatok be vannak mindkét oldalon készítve („tárazva”, ahogy mondani szokták), s ha szükség van valamire, (ellen)súlyának megfelelőt húznak elő. Óvodás gyerekek. Akik ezzel az egész társadalmat infantilizálják.
***
Egy MTI közleményben olvasom a Honfoglalás 2000 Egyesület nyílt levelét: „A civil szervezet arra kéri az orosz elnököt, hogy védje meg a magas európai kultúrát, ne engedjen a bóvli liberális kultúra terjedésének, védje meg határainkat, s a világbékét. Levelünket a budapesti orosz követségen keresztül juttattuk el Putyinhoz, a magyarok barátjához.”
No comment.
Aztán nagyjából egy évre rá a szlovák miniszterelnök hasonlítja a liberalizmust a túlburjánzó rákhoz. Ismét no comment? De meddig lehet megjegyzés nélkül tűrni az ilyesmit? S egyáltalán: mit lehet tenni, lehet-e egyáltalán bármit is?
***
A Népszava a telex.hu közvetítésével a szlovákiai magyar online lapra, a Napunkra hivatkozva számolt be arról, hogy Novák Katalin miért nem élt a szlovák köztársasági elnök, Zuzana Čaputová meghívásával, s miért nem vett részt a Szlovákia megalakulása 30. évfordulójára rendezett ünnepségen. Most ezt a tahóságot hagyjuk is, miközben nem tudom elfogadni a magyar „igazgatási szünettel” való magyarázkodást. Ha mondjuk megtámadják az országot, akkor egyszerűen vállat vonnak, hogy ja, kérem, igazgatási szünet van. Majd nyolcadikán foglalkozunk a kérdéssel. Hogy január elsején ünnepség lesz Szlovákiában, no, azt azért elég régen lehetett sejteni… Vagy tényleg így kiáltott volna föl a magyar köztársaságtalanság elnöke: mi a fene! Már harminc éves? Ki hitte volna. Hogy rohan az idő! Szóval ezt a rizsát hagyjuk.
Sokkal inkább bosszant, de lassan ezt is megszokom, a Népszava fogalmazása: „Azt a szlovák lap (értsd: a Napunk!) sem tudta kideríteni, hogy Novák Katalin miért nem ment el Pozsonyba. Hivatala érdemi választ nem adott arra hivatkozva, hogy Magyarországon január 8-ig tart az igazgatási szünet.” No comment. Azaz mégis! Mert ez is tendenciának tűnik, a nemzetiség és az állampolgárság makacs összekeverése, meg nem értése. Olyan nép esetében, ahol a politikai és a kulturális (nyelvi) nemzet határai egybeesnek, még megértem, ha nemigen érzik ezt a különbségtevést. De hát mi, magyarok se éreznénk?! Illetve lehet, hogy lassan tényleg jobb lesz úgy fogalmaznom, hogy „ők, magyarok” se éreznék? „Ti magyarok” se éreznétek?!
Aztán van itt a nemzeti mellé afféle nemzetközi minimum is, hiszen szlovák részről is megkapjuk olykor ugyanezt. Amikor Bandor Éva, Jászai Mari-díjas komáromi (Szlovákia!) magyar színésznő rangos kínai díjban részesült, a szlovák sajtó is ünnepelte a „slovenská herečka” (= szlovák színésznő) nemzetközi sikerét. Volt is ebből fölzúdulás, hogy már Bandor Évát is ellopják tőlünk (nota bene: egy szlovák filmben alakított szerepéért kapta a díjat), pedig azt hiszem, hogy csak örültek és csak (csak, csak, csak!) slendrián fogalmazásról van szó. Nyilván a szlovák állampolgárságra gondoltak. Nyilván. Ahogy a magyarországi hivatalnok is, amikor nemzetiségemet firtatja, majd azonnal folytatja, hogy amennyiben az szlovák (mármint a nemzetiségem – de hát nem az!), akkor mi a teendőm. Nyilván ő is az állampolgárságra gondolt, hogy egyem a lelkét.
***
Ezt még pontosabban ki kéne derítenem, de nagyjából Szlovákia Európai Unióba lépésével egyidőben a szlovák közéletben megindult egy olyan folyamat, hogy az ország multietnikus voltára hivatkozva az intézmények nevét a „szlovákról” „szlovákiaira” változtatták. (Miközben – és ezt se feledjük! – a szlovák alkotmány preambuluma mégis kizárólag a szlovákokat jelöli meg államalkotó nemzetként.) A Szlovák Néprajzi Társaságból Szlovákiai Néprajzi Társaság lett (= Národopisná spoločnosť Slovenska), a szlovák rádió és televízió „Szlovákia rádiója és televíziója” lett (= Rozhlas a televízia Slovenska: RTVS). Most meg kezdődik a visszarendeződés, hiszen a szlovák miniszterelnök és kulturális minisztere szerint a szlovák(iai?) kultúra az semmi más nem lehet, csak szlovák. A rádiót és televíziót már átnevezték: Szlovák rádió és televízió (= Slovenská televízia a rozhlas: STVR) És mindez nem csak szavakkal, betűkkel való játszadozás!
***
„A magyarok döntöttek: 97 százalék nem a szankciókra. Nemzeti konzultáció. Készült Magyarország Kormánya megbízásából.” A helyesírási hibákat leszámítva (például, szerintem Magyarország kormánya, így, kis k-val lenne írandó), rendkívül rafinált megfogalmazás. Hiszen benne van, hogy azoknak a magyaroknak, akik véleményüket kifejezték (az a huszonvalahány százalék), azoknak a 97 százaléka mondott nemet a szankciókra. Viszont úgy is lehet olvasni, hogy Magyarország szavazásra jogosult polgárainak 97 százaléka. Emiatt föl is hördült az ellenzéki sajtó. Aztán meg úgy is lehet érteni, hogy csupán azok tekintendőek magyarnak, akik véleményt nyilvánítottak. Az a huszonvalahány százalék. A maradék idegenszívű moslék.
És ez szinte észrevétlenül telepedik be az emberek agyába, és hazugságból (legalábbis bizonyos körökben) evidenciává válik. Hadd lopjam ide Csintalan Sándor egykor kedvelt képét: rakódik le, szépen, mint a guanó…
***
A kivénhedt magyar rocksztár nyilatkozott az egyik bulvárlapnak, amit egy másik bulvárlap szemlézett, s utóbbi alapján a Népszava is szükségét érezte, hogy bemutassa a „celeb" véleményét a világpolitikai történésekről, a magyarság szent világszerepéről („a fény és szeretet felmutatása”), majd „hangsúlyozta, nagyon boldog hogy egy ősi szakrális, vagyis magyar nyelven írhatja dalait, amelyet a világ egyik legkifejezőbb nyelvének tart. Hozzáfűzte, nagyon büszke arra, hogy magyar lehet” – tájékoztat a lap. Miközben megkérdezem, miért kell ilyen agyamentségekkel terhelni az olvasót, magamnak is feltehetem a kérdést, miért is szántam rá már eddig is tizenkét sort? Ki ez a futóbolond, hogy oda kell figyelni a szavára? Aki el tudja dönteni, mert nyilván annyi nyelven beszél, tudja átélni azok legbelsőbb rezdüléseit is, hogy melyik a világ legkifejezőbb nyelve… „ősi szakrális nyelv”. Összekarmolom magam! No jó, én vagyok a balga, hogy szót vesztegetek rá. Miközben ez is napi szalonképtelenségeink egyik lenyomata. A klempereri „tägliches Sprachgift”. Ami, tudjuk, rakódik lefele… És még asszisztálunk is hozzá.
***
Nem tapintatból nem nevesítettem általában a fentiekben szereplőket, hanem mert a jelenségről, mint olyanról szerettem volna szólni és nem egyéni botlásokról, netán aljasságokról. Utolsó példám is anonim marad, de ehhez a nettó náci módi okán az is inspirál, hogy nem szeretném, ha az aktor neve közreműködésemmel bármilyen formában fennmaradna. Hiszek benne (lehet, hogy naiv vagyok), hogy nem érdemes megtanulni, hiszen rövidesen nyomtalan eltűnik, ahogy mondani szokták, a történelem süllyesztőjében.
Ezen talán nem kéne viccelődni, de nem tudom megállni (némileg előreszaladva), hogy ne az Isten ujját lássam abban a szlovák televízió stúdiójából „kiszivárogtatott” felvételben, amin az látszik, hogy egy vitaműsor végén az illető a pódiumról, „liberális” székével (ezt a hangfelvétel alapján ő maga jelentette ki a földről föltápászkodva) hátrabillenve szinte a szó szoros értelmében majdhogynem eltűnik egy süllyesztőben. Az eset után (amiben a szerencsétlen kis híján a szó szoros értelmében nyakát szegte) megjelent, jobbára gusztustalan és vállalhatatlan mémek viszont szintén a szalonképtelenségeink ékes bizonyságai.
De ne csapongjunk! A szabad szemmel alig látható, de mégis a szlovák kormánykoalíció tagjaként a mérleg nyelvének szerepében dúvadkodó Szlovák Nemzeti Párt parlamenti frakciójának egyik tagjáról van szó (aki mára már éppen nem is tagja, de holnapra alighanem mégis, ördög tudja), aki a napokban az ellenzéki Progresszív Szlovákia képviselőnőjét minősíthetetlen szavakkal illette. Nemtelen egyszerűséggel: leszukázta. (Van persze minta, hiszen a nagy példakép, Trump épp a minap értelmi fogyatékosozta le ellenfelét, a bevándorlókat meg aljas állatoknak nevezte.) De vissza a dicstelen szlovák honatyához! Amikor bocsánatkérésre szólították föl, a szlovák parlamentben, nyílt színen, még rádobott egy jó nagy lapáttal. Az ember levegőt nem kap, csak a fejét kapkodja, s azt hiszi, ennél már nincs lejjebb. Talán mondanom sem kell, nem egy elszabadult hajóágyúról van szó, hiszen viselkedése, szókészlete lerakódik a közbeszédbe (guanó!), s mérgezi azt marandóan. (Csak csöndben kérdezem, azt is zárójelben, nem lehetséges, hogy a folyamatot megfordítva is lehet szemlélni? Hogy azok, akik ilyen kaliberű képviselőket választanak, eleve ilyenek?)
Aztán ördög tudja, milyen nyomásra egy televíziós műsorban (arról beszélek, aminek a végén, lásd fent, a baleset érte), ha kényszeredetten és a kelleténél többet magyarázkodva is, de mégiscsak bocsánatot kért a szókimondó szlovák honatya azzal, hogy azonnal vissza is dobta a labdát. Hogy szerinte meg ki mindenkitől kell éppen a sérelmezettnek bocsánatot kérnie.
A szlovák kereszténydemokraták doyenje, František Mikloško a botrányra reagálva később arról beszélt, hogy ilyenre még a kommunisták sem vetemedtek (pedig azokat sem kellett félteni), ez színtiszta náci beszéd, és hogy ilyen mély erkölcsi posvány még a mai Magyarországon sincs. Sok minden van, de azok ott legalább (így, magyarul, a szlovák szövegbe ágyazva) „úriemberek”, akik tudnak viselkedni. Na lám, egyszer csak a románok pozíciójába kerültünk. Ad notam: „még a románok is”. „Még a magyarok sem…”
Persze tudjuk: Mikloško viszonylag távolról szemléli a magyarországi politikai közbeszédet, s nem érzékeli, hogy hol van már az az úriemberség! Gondoljunk csak a magyar Országgyűlés elnökének modorára (amit autokrata hajlamú parlamenti elnököknek – Adamis Anna szavaival – „iskolában kéne tanítani rég”), vagy az őszi ülésszak nyitó napjának alpári hangnemére!
Das tägliche Sprachgift.
