„Radikális reformokat – az elmúlt négy évtized uralkodó elvi irányvonalának megfordítását – kell az asztalra tennünk. A kormányoknak aktívabb szerepet kell vállalniuk a gazdaságban. A közszolgáltatásokat inkább befektetésnek, mint kötelezettségnek kell tekinteni, és meg kell keresni a munkaerőpiaci instabilitások csökkentésének lehetőségeit is. Az újraelosztás ismét napirendre kerül; a gazdagok kiváltságai megkérdőjeleződnek. A közelmúltban még bizarrnak tekintett eljárásokat is – mint amilyen például az alapjövedelem és a vagyonadó – be kell vonni a programba.”
Az olvasót, aki a fenti cím alatt joggal várja azt, hogy a magyarországi szociáldemokrata mozgalom új gazdaságpolitikájához fogok szempontokat és javaslatokat megfogalmazni, nyilván meglepi, hogy írásomat egy ilyen, leginkább egy rebellis szélsőbaloldali mozgalom kiáltványára emlékeztető bekezdéssel indítom. Az idézet forrását egyelőre nem árulom el, de megjegyzem, ez a szöveg, bár egészen más jellegű publikációból való, tökéletesen alkalmas arra, hogy kíváncsivá tegye az olvasót a mainstream (főáramú) gazdaságpolitika modern szociáldemokrata alternatívájának felvázolására.
***
A II. világháború után – gazdasági és politikai okokból – Nyugaton olyan modell alakult ki, amelyben a keynesiánus gazdaságpolitika érvényesült, s amelyet joggal nevezhetünk jóléti kapitalizmusnak (welfare capitalism). Ez sokban emlékeztetett a 1929-es gazdasági válság leküzdésének elemeire: az állami fejlesztéspolitika magas újraelosztással párosult, amit természetesen csak adókból lehetett finanszírozni. Ez pedig csökkentette a tőkés befektetők hozamát, amit azok a beruházásokra és a növekedésre való hivatkozással károsnak minősítettek – és végül meg is buktattak. A minap Andor László – az MSZP nemzetközileg is legismertebb közgazdásza, korábbi EU-biztos – egy angol nyelvű cikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy el kell felejteni azt a tudományosnak látszó görbét, amit egy Arthur Laffer nevű közgazdász talált ki annak „bizonyítására”, hogy a túlzott adóztatás káros a gazdaságra. Ez a görbe csak illusztráció volt azokhoz a szakmai publikációkhoz, amelyeket komoly tudósok írtak annak érdekében, hogy a jövedelmet ott kell hagyni a vállalkozónál, akik majd befektetik és kamatoztatják azt – így aztán a gazdaság nő, „a dagály a nagy hajókat meg a csónakot egyaránt megemeli”, és végül „a jólét lecsorog”. A rendszert „neoliberalizmus” álnéven forgalmazták, ugyanis az „új”, meg a „szabadság” latin alakjaiból képzett kifejezéssel a dinamikusan növekvő jóléti kapitalizmus rendszerének hamis illúzióját tudták kelteni. A félrevezető álnév valójában elfedte, hogy ebben a modellben a hasznokat privatizálják, a költségeket pedig a társadalomra hárítják – azaz valójában a jóléti kapitalizmus leépítése folyik. A modell legkeményebb kritikusa, a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Joseph Stiglitz utóbb egyenesen úgy fogalmazott, hogy valójában a neoliberalizmus nem is egy gazdaságelméleti irányzat, hanem egy politikai program.
Ám ez nem változtat azon, hogy az 1970-es évektől kezdve az USA-ban és Európa nyugati felén, tehát a legfejlettebb kapitalista országokban a piacgazdaságnak ez a modellje vált meghatározóvá; a törvények, rendeletek és gazdasági előírások mind-mind a „neoliberális piacgazdaság szabálykönyvének” nevezett ún. „washingtoni konszenzus” szellemében születtek! Amikor pedig a 80-as években a tervutasításos szocializmus Kelet-Európában gazdaságilag és politikailag összeomlott, épp a neoliberalizmus volt az a piacgazdasági modell, amelynek átvétele egyedüli lehetőségként megjelent a rendszerváltó országok számára.
Ma már birtokában vagyunk azoknak a statisztikai adatoknak és elemzéseknek, amelyek egyértelműen cáfolják a neoliberális dogmákat. Mostanság még a nem kifejezetten szakmai publikációkban is inkább Branko Milanović professzor, a Világbank korábbi vezető közgazdásza ún. „elefánt-görbéjére” hivatkoznak, amely statisztikai adatok alapján bizonyítja, hogy a jólét lecsorgásáról szó sincs: a XX. század utolsó évtizedeiben a neoliberális gazdaságpolitika fő nyertesei éppen azok voltak, akik addig is a jövedelmi-tulajdonosi eloszlás csúcsain helyezkedtek el, a gazdagok, a tőkés befektetők. A neoliberalizmus bukásához mégsem ez, hanem a 2008-09-es pénzügyi-gazdasági világválság adta a legnagyobb lökést – bár e folyamatnak még ma sem vagyunk a végén.
Magyarországon a rendszerváltás idején úgy gondoltuk, hogy az 1968 óta fokozatosan lebontott tervgazdaság és az egyre inkább megvalósuló gazdasági reformok, meg a magántulajdonú gazdálkodás térnyerése számunkra előnyt fog jelenteni a piacgazdaságra való áttérésben. E megfontolás nem volt alaptalan, ám egyúttal elaltatta a radikális változásokkal kapcsolatban mindig szükséges óvatosságot is. Amikor aztán a neoliberális piacgazdaság legkeményebb változata a Bokros-csomag képében beköszöntött, sokan úgy hitték, hogy birtokába kerültünk a siker egyetlen lehetséges forgatókönyvének. Az MSZP-ből ma már sokan gondolunk kritikával a párt miskolci kongresszusára, amikor a küldöttek állva tapsolták meg a csomag névadóját. Ma visszatekintve egyértelmű, hogy az MSZP legnagyobb hibája akkor nem is annyira a gazdasági program (kényszerű) megvalósítása volt, hanem az azzal való kritikátlan politikai azonosulás;– ennek a hagyatéka máig tisztázatlan pontja a Szocialista Párt értékrendjének! Később akár a tévút korrigálásának szándékaként is értékelhettük az Anthony Giddens-féle „harmadik út” kísérletét, amit viszont egyre több kritikus minősített a neoliberalizmus „light” változatának. 2008 után ez a próbálkozás nálunk is éppúgy megbukott, mint máshol, legfeljebb azt a különbséget érdemes megemlíteni, hogy a bukásnak itthon más okai és személyi felelősei is voltak.
***
Kétségtelen, a magyar szociáldemokrácia az elmúlt bő három évtizedben – kormányon, de ellenzékben is – Szküllák és Kharübdiszek között hajózott. Most már ideje lenne, hogy világos és egyértelmű értékválasztással határozza meg helyét a politikai palettán. Ehhez meghatározó inspirációt jelentett Földes György „A baloldaliságról” című dolgozata, amit a Népszava közölt (Szép Szó, 2024. 03. 07.). Ebben a tudós történész azt írta, hogy „a rendszerkritika-antikapitalizmus-szocializmus hármassága és a mai viszonyok átfogó, reális elemzése lehetőséget teremt annak mérlegélésére, milyen legyen a baloldal politikai stratégiája, mi legyen a minimális programja”. Az MSZP alapító tagjaként és aktív politikusaként meggyőződésem, hogy e lehetőséggel élnünk kell, és hosszú távra érvényesen meg kell fogalmazzuk a modern hazai szociáldemokrácia értékeit és programját.
***
2010 előtt mi, szocialisták kemény vitákat vívtunk az itthoni és az Európai Unióban lévő partnereinkkel, elsősorban olyan ügyekben, amelyekben a neoliberális ortodoxiákat próbáltuk kissé fellazítani. E próbálkozásainkat az EU hivatalnokai végül elutasították, de az egyértelmű volt, hogy döntésükben nagy szerepet játszott a hatalomra törő Fidesz hangos, s nem egyszer a politikai korrektség határain is túllépő kampánya az unióban érvényes ortodox neoliberális szabályok, mindenekelőtt a maastrichti kritériumok rigorózus betartásáért.
A kormányváltást követően viszont az Orbán-Matolcsy-féle gazdaságpolitika szótárában hamarosan felbukkant az „unortodox” kifejezés. Még közöttünk is voltak néhányan, akik pozitív várakozással, a maastrichti merevség feloldásának reményében tekintettek a Fideszre, amikor meghirdette az unortodox gazdaságpolitikát. Ám Orbánék szándéka épp ellentétes volt a kormányváltást megelőző hisztérikus kampányukkal: ők is a makromutatók tekintetében kértek volna felmentést. A kérés elutasítását követően taktikát váltottak; ekkor már következetesen igyekeztek betartani a normákat, és a fideszes „unortodoxia” ezután egészen másban nyilvánult meg – a rezsim törvényei, kormányzati döntései a piacgazdaságot nem az általános versenysemlegesség alapján, a szabályok és a normák univerzális meghatározásával, hanem a nyertesek konkrét kijelölésével irányítottak. Ráadásul a nem-kliens vállalkozások, a munkavállalók, az érdekképviseletek, a szakmai szervezetek, és nem utolsó sorban a helyi önkormányzatok nem csak a konkrét ügyekben hozott egyedi kormányzati döntések következtében, hanem a pofára vagy megrendelésre készített törvények és egyéb jogszabályok miatt is háttérbe szorultak. Ezt a folyamatot illette az Orbán-rezsim az „unortodox” jelzővel – így a kifejezés elvesztette eredeti értelmét, sőt, devalválódott és használhatatlanná vált.
A modern szociáldemokráciának valami egyéb kifejezéssel kell majd jeleznie, hogy piacgazdaságot akar, de új hangsúlyokkal és új játékszabályokkal. Politikai meggyőződésem és gazdaságpolitikai ismereteim alapján jó szívvel ajánlom a „progresszív kapitalizmus” kifejezést. Nem én találtam ki, hanem a fentebb már említett Stiglitz professzor, aki híres cikkében – amelyet több más lap mellett a Financial Times is ismertetett – egyértelműen rögzíti, hogy ez a jelzős szerkezet meglepő ugyan, de nem oximoron: a jelző és a jelzett szó nincs egymással ellentmondásban.
***
A hazai szociáldemokraták között ma is vannak néhányan, akik a 2008-as világválság következményeinek ismeretében is változatlanul hisznek a „korlátlan szabadpiac” modelljében. A velük folytatott vitákban gyakran idézek egy könyvből, amely még a 90-es években jelent meg magyarul. „A valóságban nem létezik szabadpiac” – írja az amerikai szerzőpáros – „már amennyiben állami beavatkozástól teljesen mentes piacot értünk ezalatt. Minden törvényes piacon a kormányok által megszabott szabályok érvényesülnek. Egyetlen piac mentes csak az állami beavatkozástól: a feketepiac; – de épp azért, merthogy kívül esik a kormányzat hatáskörén; a feketepiacokat a nyers erő irányítja, és át- meg átszövi az erőszak. Ha legközelebb valaki szidja a kormányzatot, és a szabadpiacot dicsőíti, kérdezzük meg majd tőle, hogy tényleg jó példának tekinti-e a kábítószer-kereskedelmet, mint modellt?”
Ez a felvetés már a 90-es években is indokolt volt, ám a globális pénzügyi összeomlást eredményező pénzintézeti kalandorság ismeretében már nem vonható kétségbe. A fenti idézet gyakran jut eszembe akkor is, amikor a jelenlegi rezsim feltűnően kivonul egyes gazdasági ügyekből, pl. szabaddá teszi a pálinkafőzést, vagy a kaszinókat mentesíti a pénztárgép-kötelezettség alól, ugyanakkor meghatározza, hogy kik és milyen hálózatban árulhatnak cigarettát – nem is beszélve a nyertesre kitalált 35 éves koncesszióról. Az említett könyv címe is külön figyelmet érdemel: „Reinventing Government”. A korabeli magyar kiadás címválasztása ötlettelen volt, ezért azok számára, akik nem beszélik az angolt, a címet most inkább így fordítom magyarra: Találjuk fel újra a kormányzást!
