rock and roll;Frank Sinatra;LEMEZEKET FEL!;

Frank Sinatra 1944-ben. Nem kellett fizetni a lányoknak, hogy sikoltozzanak

- Hegyi Iván: Csajok, buli, Sinatra

Alig 452 esztendővel azután, hogy Kolumbusz Kristóf partra szállt Amerikában, tömegőrület tört ki New Yorkban.

Az 1492. október 12-én kikötő Kolumbusz napja nemzeti ünnep és munkaszünet az Egyesült Államokban, a gyerekeknek nem kell iskolába menniük, a tinédzserek kirajzottak hát a Paramount Színházhoz ma nyolcvan éve, 1944. október 12-én. Néhányan közülük már éjfél után feltűntek. Hajnali négyre aztán ötszázra duzzadt a teátrumot körülvevők száma, majd mire Frank Sinatra megérkezett az első reggeli próbára, vagy 30 ezren tolongtak a környéken. A sztár akkoriban azt mondta különleges népszerűségéről: „Minden sarki fűszeresnél én vagyok a fiú, aki elment a háborúba.”

Az Orbán-tanácsadó Orbán az összes amerikai katonát visszahívta volna, és harc nélkül lepaktál a nyájas Adolf Hitlerrel, ahogyan a szintén megnyerő – de háborút még szintén nem nyerő – Vlagyimir Putyinnal sem szállna szembe a szomszédos Ukrajnában a hősködő honvédők helyében.

A negyvenes évek Amerikájának lányai nem a KGB-arszlánokért, hanem Sinatráért rajongtak, méghozzá olyannyira, hogy csokornyakkendőt viseltek, akár a hobokeni ideál, és Frankie-fotókat tűztek a ruhájukra. Sokan közülük úgy tervezték a 44-es nevezetes napon, hogy mind az öt előadást megnézik a három és fél ezer férőhelyes Paramountban. Ez nyilvánvalóvá tette, milyen rosszul kalkuláltak azok, akik korábban úgy vélték: Sinatra homlokán a „múló hóbort” feliratnak kellene virítania. Már az romba döntötte az elméletet, hogy egyetlen nap leforgása alatt öt koncertet adhatott „A Hang”.

A brit The Guardian így jellemezte az eksztázist: „A felhajtás hasonló ahhoz, amely Charles Lindberghet vagy Rudolph Valentinót övezte. Mr. Sinatrát a rendőrségnek kell őriznie, ha nyilvános helyen megjelenik.”

Az amerikai Frank sajtófelelőse, az élelmes George Evans korábban fejenként öt dollárt fizetett a lányoknak, hogy sikoltozzanak Sinatra koncertjein. Később e kiadás teljességgel fölöslegessé vált, mert a bakfisok – és nem csak a bakfisok – ideálja nagyjából húszezer rajongói levelet kapott havonta.

Noha korhatár nélkül aratott a hölgyek között – egy időben állítólag együtt járt csajozni John Fitzgerald Kennedyvel –, rendre azt hangoztatta: „A legtöbb férfihoz hasonlóan egyáltalán nem értem a nőket.” Másik híres bon mot-ja az volt: „Hogy meddig élek? Míg meg nem halok.”

Falta az életet, még az sem tántorította el, hogy 1938-ban letartóztatták csábítás és házasságtörés vádjával. (Ha ez változatlanul bűntétel volna, vajon hány zárkára lenne szükség? S hány évet kapnának, mondjuk, a meleg orgiákon mulatozó alkotmányozók és papok?) Sinatrát ennél is jobban fenyegette keresztapja, Willie Moretti maffiózó volta, emiatt – és egyéb kiábrándító bűnszövetkezeti kapcsolataiért – évtizedeken át megfigyelték.

A sok felől érkező nyomást nem bírta, négyszer is megpróbált öngyilkos lenni. Az aranyifjú a Playboynak 1963-ban adott interjújában nyíltan vállalta mániás depresszióját. Pedig az ellentmondásos csillag részben büszke is lehetett volna, hiszen sokat tett a rasszizmus ellen, támogatta Martin Luther Kinget, bojkottálta az olyan színházakat és hoteleket, amelyekben nem engedtek színes bőrű művészeket fellépni, megszállni. (A faji megkülönböztetést már csak azért sem tűrhette, mert jó barátságot ápolt ifjabb Sammy Davisszel.)

Negyvennégyben (is) elemében volt, abban az évben vette lemezre – a többi közt – az Embraceable You-t, az And Then You Kissed Me-t, a Sonnny Boyt, a Nancyt, a Let Me Love You Tonightot, az I Should Care-t, a Stormy Wheathert, nem beszélve az Ol’ Man River és a White Christmas emblematikus feldolgozásáról. Neki játszott az is, hogy az Államokban 1944 szeptemberében jelent meg először a Seventeen című újság, amelyből már az induláskor félmillió példány kelt el. Ez a lap főként a tinilányoknak készült, azaz Sinatra említése (és/vagy) fényképe nélkül nem lehetett nyomdába küldeni…

A sztár a riportereknek sok időt nem adott, igaz, a filmesek is One Take (Csapó) Charlie-nak hívták, mert minden jelenetet csak egyszer volt hajlandó felvenni.

Majd a hajdani bokazoknis kislányok 1966-ban azt hitték, Sinatra felidézte 1944-et. A hatvanas évek közepén látott napvilágot az Amerikában és Nagy-Britanniában is a lista élére kerülő Strangers in the Night.

De kiderült, abban csak két idegen találkozott az éjszakában...

Ezek után szellemeskedünk? Jópofizunk? Bármily „hősies” erőfeszítéseket igényel valamelyik sportágban az olimpiára való kijutás, ezt ugyanazzal a szófordulattal illetni, ami ezrek, tízezrek nyomorúságos halálát okozta? Mekkora adag blaszfémia kell ehhez?