Mi köze lehet Hollywood fenegyerekének a Müpában fellépett zenészhez? Mi a közös bennük? Francesco is a miért ne? embere, aki lazán kijelenti, hogy felesleges erőlködni azon, hogy úgy játsszuk el a régi zenéket, ahogy akkor tették, amikor a kottákba jegyezték. Mert nem lehet, meg nem is érdemes. Változtak a hangszerek, az előadói technika és a közönség is. Hatásos entrée. Másrészt Quentin Tarantino pont úgy imádja és jól ismeri a régi mozi mestereinek munkáit, ahogy ő a régi korok komponistáit: munkáik tele vannak áthallásokkal, melyek felismerése izgalmas kihívások az értő rajongóknak. A ráadást követelő női sikolyokból ítélve popsztárokat megszégyenítő státuszra tett szert a fotogén luxemburgi – csak ő zenélni is tud.
Az este nyitánya természetfilmeket idéző szintetizátorral generált séta a Zene Édenkertjébe. Két tétel és két ráadás elég volt, hogy értsük, hogy a baudelaire-i állítás (la nature est un temple, azaz templom a természet) kiegészítésre szorul: templom és zene a természet, a teremtés üzenetét pedig nem a szavak, hanem a muzsika közvetíti hitelesen. Tristano ebben, a Kékszakállúénál békésebb várban vezet körbe minket. „Már nem tudom, mit jelent a klasszikus, azt hiszem, soha nem is tudtam, és azt sem tudom, mit jelent a normális, mert ha az normális, hogy a 150 évvel ezelőtti dolgokat játsszuk ugyanúgy, az számomra abnormális. A komolyzenei közönség egyre öregszik, vagy hagyjuk meghalni velük együtt a zenét. Vagy újra ki és fel kell találnunk azzal, hogy új kontextusba helyezzük”. Megérkezett több olyan generáció, akik nem aktív színház- és koncertlátogatók, mögöttük pedig jönnek a MI és a net korában szocializálódtak, akik nem értik, nagyszüleik miért őrizgetnek könyveket otthon. A koncepció már a 98-ban a Juilliardon megkezdett tanulmányai közben érlelődött benne, mikor azt látta, hogy „az ottani tanárokat nem érdekli igazán, mi történik a klasszikus zenén kívül”. Diákjuk nappal zongorázott, este meg belevetette magát a New York techno szcénájába, hogy aztán otthon kísérletezen a szintijeivel.
Az ötlete egy egyszerű példából megérthető, csak némi humorérzék kell hozzá. Mikor a fiatalok rákeresnek a mobilon Bach French Suits-jére, francia öltönyök fordításban jelenik meg, akkor Francesco evidensen elegáns és minőségi „francia öltönyöket” fog nekik mutatni, és rögtön vevők lesznek rá. A másik alappillér, hogy szerinte Picassónak igaza van: a zene és a tánc szimbiózisa sokkal mélyebb, mint azt gondolnánk. Pablo, aki nem mellesleg festő, így gondolkodott a táncról: „Miért táncolok? Nincs olyan, hogy >>miért<< táncolok. A madarak kérdés nélkül repülnek, a halak meg úsznak. Tánc közben nem gondolkodom, a létezés szeretetét érzem. A szeretetben sincs >>miért<<. Az élet éltet. Akik a földön azt csinálják, amire születtek, azok élnek. Mások csak túlélnek. Akik táncolnak, élnek”.
Tristano édeni várában minden ajtó nyitva áll, és minden szobából táncmuzsika szól. Együtt létezik ebben a kozmikus tánczenében a klasszikus meg a népzene, a rock meg jazz, csak az egyik hercegi szalonban, a másik diszkóban szól. A zenészek szabadkőműves páholyának tagjának kell lennünk ahhoz – Bernstein művelte ezt anno hatásosan –, hogy rájöjjünk, minden muzsika alapja ugyanaz a DNS. Részben feledésbe merült több évszázados tradíciót követ Brahms, mikor átiratot készít Haydn művéből – a koncerten az egyik sokat idézett táncmuzsika pont a barokk volt. Ehhez értett mesterien Mozart, Liszt opera-parafrázisai zongorára is a transzformálás bravúrdarabjai. Tristano éppoly spontán természetességgel játszik Frescobaldit, mint a csellista Yo-Yo Ma és a vokalista Bobby McFerrin Vivaldit vagy Bachot, az Emerson Lake and Palmer pedig Muszorgszkijt. 86 körül a Wiener Konzerthaus nagytermében a klasszikus zongorista Friedrich Gulda és a jazz kiváló pianistája, a leginkább a Weather Reportból ismerős Joe Zawinul bravúrkoncertjén láthattuk, hogy lubickoltak a Brahms-variációk és a két zongorára és zenekarra írt, szimfonikusokkal előadott crossover parafrázis interpretálásakor. Hányszor nyűgözött le minket ezzel Chic Corea a Müpában?
Tristano érdekesen illusztrálta, hogy a korszakok és műfajok demarkációs vonalai a profiknak nem léteznek. Évszázadok zenei stílusai közt szörfözve játszott el egy témát, amiből világos lett, hogyan kölcsönzött a Pink Floyd a régizene világából, a Rolling Stones az anglikán középkori egyházi muzsikából, vagy a Queen a kórusirodalom remekeiből, valamint Paul Simon az afrikai, Szörényi Levente pedig a közép-európai népzenéből. A diszkó dob-szinti monotóniája már nem is hiányzott nekem a meggyőzéshez. A második tétel egyébként Japánba kalauzolt, a jelenség egyetemességét hangsúlyozva. Az egyik ráadás előtt barátságosan körbenézett: „Akarnak még zenét? Mert tudok játszani mást is”. Nem kételkedtünk egy pillanatig sem.
Infó: Francesco Tristano koncertje, október 12., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
