Digitális diktatúra van kiépülőben, aminek nem csak digitális elemei vannak - nyilatkozta a minap Ákos a Blikknek. És már azért sem szabad ezt félvállról venni, mert „a mai fiatalokra leselkedő legnagyobb veszély az, hogy ők lehetnek a világháború óta az első olyan generáció, amelyik kevesebb szabadságot élhet meg, mint a szüleiké”. Őszintén szólva én elvárom a valamirevaló művészektől, alkotóktól, hogy érzékenyek legyenek a társadalmi környezetükre, rezonáljanak a szabadság hiányára vagy csökkenésére, arra, ha az önkény bármilyen formában megjelenik ott, ahol élnek. Ez talán benne is van a munkaköri leírásukban, hiszen mihez kezd egy valódi alkotó a belső szabadságával, ha odakint módszeresen leépítik azt. Fióknak tán még lehet írni, de ott énekelni?
Szóval örülök, hogy Ákos finom csápjai érzékelik az épülő félben lévő digitális diktatúrát, bár nem nagyon értem, hogy mire gondol. A digitális világot ugyanis, ha az ember nem függő (ha igen, akkor viszont egészségügyi kérdéssé válik a probléma), akkor annyira engedi közel magához, amennyire a habitusa, az igényei és az ideje engedi. Az „off” gomb használata leginkább az egyénen múlik, és persze a mintákon, amelyeket a szűk környezete mutat fel számára. A digitális világ csábereje jelentős, és valóban mindent megtesz (ahogy mi is) az addikciónkért, de kéretlenül nem szól bele az életünkbe, nem írja át, és főként nem lehetetlenít el minket, ha valamivel nem értünk egyet. Inkább a kiszolgálásunkra törekszik, semmint a kézivezérlésre. A digitális világban, mi magunk döntünk a saját „diktatúránk” mértékéről.
Az az önkény viszont, amin effajta gomb nincs, és ami az offline világunkban épül ki, már egészen más kérdés. Sajnos az utóbbi száz évünket nagyjából a diktatúrák különféle árnyalatai határozták meg. Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár – szinte minden generációnak meg kellett tanulnia, hogy miként lavírozhat, hogyan találhatja meg a kiskapukat a túlélése érdekében. Ez a képesség ott van mélyen a zsigereinkben: örököltük, továbbadjuk. A rendszerváltás azzal kecsegtetett, hogy ez a lánc megszakadhat. Csakhogy ma újra szükségünk van erre, tán még körmönfontabb módon, mert az önkény is jóval körmönfontabbá vált, ad magára és a látszatra.
Különös, hogy Ákos ezt nem érzékeli. Talán nem is érzékelheti, hiszen a pozíciója, a beágyazottsága minden szempontból megvédi az önkény árnyékosabb részétől. Nem azok közé tartozik, akik kénytelenek elszenvedni a NER egyeztetés nélküli döntéseit, bosszúját vagy ellehetetlenítő ölelését. Pedig az érzékenysége meglenne hozzá, s tán még a szolidaritásról is hallott. De jóval könnyebb egy általunk felrajzolt mumustól (digitális diktatúra) félni, annak veszélyeire figyelni, mint elveszni a valóságnak hívott nyűg levegőtlen ügyeiben. Ilyen szempontból Orbán kottájából játszik, hiszen ő ennek a koronázatlan bajnoka. Így viszont kicsit hamisnak érzem az aggodalom dallamát. Tán csak olyan, mint egy jól megkomponált sláger, amit mindenki úgy énekel már, hogy nem is gondolkodik el rajta.