- Nobel-díj gyarmati szegénység leküzdéséért

Annak hogy ebben az évben is, mint az utóbbi időben kevés kivétellel mindig, amerikaiak nyerték el, a Közgazdaságtudományi Nobel-emlékdíjat, az amerikai dominancia oka. Bebizonyosodott, hogy az Újvilágban látják a legtisztábban a napjainkban folyó közgazdasági folyamatokat, másutt megelégszenek azzal, hogy a napi aktualitásokra építve kimondják, hogy azok bizony képlékenyek. Az sem véletlen, hogy a kapitalista gazdálkodás vezető nagyhatalmában szánják a legtöbb tőkét azokra a kutatásokra, amelyek a leszakadtak, a kirekesztettek, az egész életükben szegénységre kárhoztatottak sorsával foglalkozik, kiemelve a nők kizsákmányolásának problémáit is.

Idén a közgazdasági tudományok díjazottjai - Daron Acemoglu , Simon Johnson és James A. Robinson - "az intézmények kialakulásának és a jólétre gyakorolt ​​hatásának tanulmányozásáért" kapták az elismerést. A bizottság részletes indoklásából kiderül, hogy a közgazdász tudósok bebizonyították a társadalmi intézmények fontosságát egy ország jóléte szempontjából. A szegényes jogállamisággal rendelkező társadalmak és a lakosságot kizsákmányoló intézmények nem generálnak növekedést vagy változást a jobbra. A díjazottak új megállapításokat tettek arról, hogy miért vannak ekkora különbségek az egyes nemzetek jólétében. Az egyik fontos magyarázat a társadalmi intézmények közötti tartós különbségek. Kutatásaik szerint ennek az eredete a régmúltba, még az európai gyarmatosítók időszakára vezethető vissza, és elterjedt gyakorlat, hogy még mindig az ebből az időszakból származó, némileg felfrissített fogalomrendszerrel dolgoznak. Jellemzőnek tartják, sok országban, amikor az európaiak gyarmatosították a Föld nagy részét, megváltoztak az intézmények ezekben a társadalmakban. "Csupán" az volt a cél, hogy kizsákmányolják az őslakos lakosságot, és erőforrásokat nyerjenek ki a gyarmatosítók javára, akik olyan politikai és gazdasági rendszereket alakítottak ki az adott térségekben, amelyek kizárólag az európai bevándorlók hosszú távú céljait szolgálták. Így számukra virágzó életkörülményeket teremtettek, míg a helyi lakosság szegénységével nem törődtek. Számos egykori gazdag gyarmati országban mit sem változott a helyzet.

A három professzor javaslata a jövőre vonatkozóan az, hogy a társadalmi esélyegyenlőséget minél hamarabb létre kell hozni, amelyhez az ehhez alkalmazkodó intézményekre van szükség. Ez nemcsak a szegények, hanem a jelenleg hatalmon lévők számára is hosszú távú előnyökkel járna, míg a mostani rendszert csak a rövid távú haszonszerzés vezérli. Azonban az új Nobel-díjasok pesszimisták, szerintük mindaddig, amíg a politikai rendszer garantálja mindezt, addig a jelenlegi intézményrendszer mellett, senki sem fog bízni a jövőbeli gazdasági reformokra vonatkozó ígéreteikben. Ezért nem történik javulás. Ugyanakkor úgy vélik, hogy amikor forradalom fenyeget, a hatalmon lévő emberek dilemmával szembesülnek. Legszívesebben hatalmon maradnának, és gazdasági reformokat ígérve próbálnák megnyugtatni a tömegeket, de a lakosság aligha hiszi el, hogy a helyzet rendeződése után nem térnek vissza a régi rendszerhez. Végül az egyetlen lehetőség a hatalom átadása és a demokrácia létrehozása lehet, ami ma még utópiának látszik.