Félelmetes erő az össznépi felejtés. Alig telt el pár hét az ismert Kárpát-medencei történelem legbrutálisabb, Magyarországot barnára perzselő hősokkja óta, és már a kutya sem beszél a következő évtizedek messze legsúlyosabb nemzetbiztonsági problémájáról: Magyarország jó részének kiszáradásáról, elsivatagosodásáról és annak várható következményeiről.
Nem lesz olyan drámaian gyors csapás, mint az annak idején egyetlen tél alatt 3-4 millió magyart elpusztító tatárjárás, ám a hatása hosszútávon ahhoz lesz mérhető. Az ország középső és keleti részén élő magyarság saját hazájában lehet klímamenekült, a csapadékosabb nyugati országrész magyarságának pedig a felerősödő belső migráció miatt társadalmi feszültségekkel, az alföldi mezőgazdaság összeomlása után üvöltően magas élelmiszerárakkal kell majd szembenéznie. És ezek csak a közvetlen következmények; a várhatóan nyárról-nyárra ismétlődő hőhullámok népegészségre, közszolgáltatásokra gyakorolt hatása megjósolhatatlan és felbecsülhetetlen. Hogy csak egyetlen szót mondjak: MÁV. Tanmesének is beillik, ahogyan az idei nyáron sínek, kocsik, kábelek, biztosító berendezések mondták fel sorra a szolgálatot a hőségben.
Ami jó hír: az Alföld elsivatagosodását meg lehet állítani, sőt, vissza lehet fordítani. Ami a rossz: ehhez ciklusokon és politikai eliteken átívelő közmegegyezéssé, afféle nemzeti minimummá kellene tenni az Alföld legalább egynegyedén a természet újraélesztését, vízzel való ellátását, a nagyüzemi, monokultúrás, élővilág- és talajpusztító mezőgazdasági termelés átállítását klíma- és élővilágkímélő művelési módokra. A módszerek rég ismertek, Magyarország adottságai pedig sikertörténettel kecsegtetnének. Egyetlen kivétellel. Ez az adottság pedig az elképesztően rövidlátó magyar politikai elit, amely az egész kérdést annyival elintézi: választást nem lehet nyerni azzal, ha földtulajdonosokkal, oligarchákkal vesződnek, hogy az egykori árterekre telepített, szikesedő, kiszáradó földjeiket adják vissza inkább a természetnek.
A magyar elit gumicsont-dobálásban, néphülyítésben érdekelt; a kormányelit migránsveszéllyel rémisztget, keresztényüldözést delirál, meg valami ködös szuverenitásvédelemről hablatyol, a másik meg azt ígéri, hogy ha a kormányelitet elzavarják, akkor a haza automatikusan fényre derül. Nem árt tudni: az állampárt leépülése gyakorlatilag már elindult, azzal, hogy az Európai Unió egy évtized után végre rájött, ha nem finanszírozza a rezsimet, az pont ugyanolyan fenntarthatatlanná válik, mint táptalaj nélkül a penész. Orbánék előbb-utóbb bekövetkező eltakarodása azonban csak előfeltétele a változásnak. Az igazi munka csak azután kezdődhet, ehhez pedig a jövő elitjének már most arról kellene beszélnie, mi legyen a következő lépés. Például nem kellene megvárni, amíg Brüsszelben azt is felismerik, hogy a „földalapú támogatások” címén a vízpazarló, klíma- és élővilágpusztító monokultúrás mezőgazdaság pénzelése ugyanolyan ostoba és önpusztító, mint ahogyan egy évtizeden át a NER zsebébe öntötték a pénzt.