Előfordulhat az ember életében, hogy olyan eseményt él át, amelyről azonnal sejti: bevonul a történelembe. Ilyen lehetett 1956, a csehszlovákiai bársonyos forradalom, vagy Ceausescu megbuktatásának napjai. De léteznek olyan, elsőre kevésbé feltűnő mozzanatok, amelyek történelmi változás előfutárai. Közéjük sorolható az Európai Parlament múlt heti strasbourgi ülése. Az esemény valaminek a kezdete lehetett. Látott már heves vitákat az EP, olyat is, amikor annak főszereplője a soros uniós elnök, hivatalban lévő miniszterelnök volt: 2003 júliusában Silvio Berlusconi akkori olasz kormányfő nem éppen úriembermódon ment neki Martin Schulznak, az EP akkori elnökének, aki a „Lovag” sértéseire azt mondta: a fasizmus áldozatai iránt érzett tisztelete miatt inkább nem kommentálja az olasz kormányfő szavait.
Ami azonban Orbán Viktor múlt szerdai felszólalását követte, s itt nem csak Ursula von der Leyen, Manfred Weber, Magyar Péter és a többiek beszédére, hanem az azóta eltelt időre is gondolunk, az valami más. Jobban megérthetjük, miért sürgeti annyira a magyar kormány a gazdasági semlegességet, az újabb nemzeti konzultációnak nevezett pénzkidobást, miért hirdették meg a konnektivitásra keresztelt gazdasági stratégiát. Sosem volt példa ugyanis arra, hogy az Európai Bizottság, vagy az Európai Néppárt elnöke ennyit foglalkozzon a soros uniós elnöki tisztséget betöltő állam belpolitikájával. Focis hasonlattal élve - ezeket megértik kormánykörökben is - piros lapot adtak Orbán Viktornak, egyszer és mindenkorra leszámoltak azzal az illúzióval, hogy a magyar miniszterelnök egyszer még visszatérhet a demokratikus táborba. Orbán nem is akart rácáfolni a vele szembeni vádakra, a strasbourgi vitán még élvezte is a sallereket, de az EP-képviselők reakciója alapján egyértelművé vált, hogy hitelessége megkopott, s csak a Patrióták frakciója értékeli „szabadságharcát”.
Sokatmondó a legnagyobb európai parlamenti frakció, az Európai Néppárt Orbánnak szánt Facebook-üzenete: „Time to go”, „ideje, hogy távozzon”, ami rímel Manfred Weber múlt szerdai beszédére. A magyar kormányfő azzal vádolta Ursula von der Leyent és Webert, hogy meg akarják dönteni a kormányát, ami nevetséges, hiszen a bizottsági elnöknek nincs olyan befolyása, vagy jogköre, hogy egy tagállam kormányának bukását el tudja érni, Weber pedig saját pártján, a bajor Keresztényszociális Unión (CSU) belül sem számít erős embernek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Uniónak ne lennének meg az eszközei egy tagország térdre kényszerítésére. Orbánék valójában ettől tartanak, a „gazdasági semlegességgel” akarják kivédeni az EU-hoz való túlzott gazdasági kötődést.
A magyar kormány előtt Silvio Berlusconi sorsa lebeg. A néhai olasz kormányfő Angela Merkel volt német kancellár és Nicolas Sarkozy volt francia elnök (mindketten a néppárthoz tartoztak) közös fellépése nyomán bukott meg 2011-ben, miután kis híján csődbe vitte hazáját kalandor gazdaságpolitikájával. Szintén Merkel nyomására kényszerült távozásra 2011-ben Jeorjiosz Papandreu görög kormányfő, mert népszavazást akart kiírni az országának nyújtott mentőcsomagról, s Alekszisz Ciprasz 2015-ben is csak annak köszönhette a kormányfői székben maradását, hogy meghajolt a hitelezők, köztük az Európai Bizottság és Németország akarata előtt.
A magyar költségvetés helyzete ugyan nem olyan drámai, mint akkor Olaszországé vagy Görögországé volt, s mivel Magyarország nem tagja az eurózónának, így a nemzetközi szereplők sem tudnak akkora nyomást kifejteni, de Európában már valóban egyre nyíltabban kezdenek egy Orbán Viktor utáni éráról beszélni.
Kérdéses, hogy a konnektivitás, a gazdasági semlegesség, Donald Trump esetleges győzelme az amerikai választáson, a kormány orosz vagy kínai kapcsolata bármit segítene-e a kormánynak. A helyzet egyre menthetetlenebbnek tűnik, mert akár tetszik, akár nem: Magyarország nem tud Keletre költözni, s a magyar gazdaság továbbra is az Uniótól függ.
Mint a kormányfő a napokban mondta, harcolni fog. Most azonban olyan ellenfelekkel kell megküzdenie, akik bivalyerős ütőkártyákkal rendelkeznek.