„Lehet még toldozni-foldozni, de vége van a NER-nek” – mondta a lapunknak adott videóinterjúban a héten Nagy Ervin színművész. Egy lelkes Tisza-szimpatizánstól – aki arcát és hangját is adja a párt kommunikációjának – nem eget rengetően döbbenetes kijelentés, de még mielőtt bárkit is vágyvezérelt gondolkodással vádolnánk, a friss pártszimpátia-felmérések szerint lankadni látszik a Fidesz-szavazók harci hevülete, már alig pár százalékra lemaradva toporog, morajlik, habzik mögöttük a Tisza. Ha nem hiszünk a közvélemény-kutatásoknak, mert erre is jó okunk lehet, akkor elég csak körülnézni, mi történt a héten a hazai politikában. A nagy büdös semmi, mondhatni.
Persze csak mert Orbán Viktor brüsszeli turnéja miatt vigyázó szemét most nem idehaza tartja, az Európa Tanácsban egyedül csörtet be a „csatamezőre”, megannyi zsebre dugott kéz mellett elhaladva. Miközben miniszterelnök-kollégái lelkesen puszilkodnak még politikai ősellenségeikkel is, a családi fotókon is kiállnak mögüle, hogy érzékeltessék, az Unió jelenlegi elnökségének elnökét a nemkívánatosság aurája lengi körbe. Hazatérve majd úgyis előadja, mekkora siker volt az újabb békemisszió, már folyamatban a mocsárlecsapolás, az árvízi védekezésnél beszerzett vízügyi ismereteknek hála. Az Európai Néppárt meg költse patikára azt a pénzt, amit a Facebook-kampányukba toltak, azt üzenve, hogy Orbánnak ideje menni. Ezt úgysem ők döntik el, hanem a magyar szavazók, bár ugye most őket is kissé maga alá gyűrte az őszi szezonális depresszió.
Ám ez csak átmeneti állapot, míg a kormány túl nem lendül a kreatív válságon, amit jól jelez, hogy amíg nincs itthon a gazda, a propaganda is pihenget.
Legfeljebb kiégett híradásokat gyárt a Tényekbe Magyar Péter pirossal bekarikázott péniszéről, ha már minden eddigi karaktergyilkos próbálkozás úgy lepattant az emberéről, mintha a talpától a feje búbjáig síkosítóval lenne bekenve.
Vagy Űrgolyhók-paródiavideókat forgat a Budapest–Belgrád-vasútvonalon, hogy ezzel illusztrálja, űrsebességbe kapcsolt itthon a vasútfejlesztés. „Jó ránézni ezekre a gépekre, nem? Itt már komolyság van, hallod. Vége van annak az időszaknak, amikor ez izéről szólt, csákányról meg vasvilláról, mi?” – magyarázott a mozdonyvezetői fülkében készült, örkényi abszurd minőségű performanszban Szijjártó Péter a legértelmesebb nézésébe menekülő Mészáros Lőrincnek.
A kabinetből csak Varga Mihály és Nagy Márton izzad s dolgozik serényen, mintha csak rajtuk múlna megtartani a vörös óriássá felfúvódott magyar gazdaságot, amiből lassan nemcsak a forint, de a hélium is kifogy. Lázár János még unalmában vagy tehetetlenségében vudubabaként szurkálja Vitézy Dávidot, annyira súlytalanná váltak már az újabb milliárdos fejlesztésekről szóló bejelentései az érzékelhető valóság viszonylatában.
Ha már a semmi ilyen túlsúlyba leng, valamiről mégis illik szót emelni. A Kúria a héten nemsemmit ment: a rendszerváltás óta nem volt még arra példa, hogy hivatalban lévő országgyűlési képviselőt megfosszanak a mandátumától, amiért tüntetett a hatalommal szemben. Fogd meg a söröm! – gondolták a bírák, majd harmadfokon egy év börtönbüntetésre (két évre felfüggesztve) ítélték Fekete-Győr Andrást, aki hat éve a rabszolgatörvény elleni tüntetésen füstgyertyát dobott a Kossuth téren a rendőrsorfal felé. Miközben mi soha nem vetemednénk hasonló cselekedetre – azért vagyunk újságírók, hogy cikkeinkben adjuk ki magunkból a közéleti frusztrációnkat –, azért ez az ítélet kemény, mint a kád széle.
Továbbá visszadobták a Fővárosi Törvényszéknek a könyvfóliázási perben hozott döntését, bátran hatályon kívül helyezve a magyar helyesírás szabályait (végül is, az is csak egy ember alkotta kulturális kódrendszer, nem kőtáblán kaptuk az Úrtól), valamint egy „fordulatos” döntéssel megsemmisítették az első- és másodfokú bíróság ítéletét a sajtóperben, amelyet a miniszterelnök indított a Pécsi Stop (és több más médium) ellen a Spar-vezér keresetlen szavainak másodközlése miatt. A Kúria szerint egy lapszemlét közlő sajtóorgánum sem takarózhat azzal, hogy más megírta, mi csak átvettük. Ami részben jogos, ha rém- meg álhírterjesztésről van szó, de ez korántsem az az eset – nem lehet minden lapszemle mellé oknyomozó újságírót állítani, hogy az átvett információk valóságtartalmát ellenőrizze, a tényállítást a véleménynyilvánítástól megkülönböztesse.
Mindenesetre érdekes, hogy a miniszterelnök által egyszer indított sajtóperben úgy újraértelmezik a sajtószabadságot, mintha csak a teret görbítenék szakmányban.
Nagy Ervinre visszatérve, tényleg érezhető valamiféle változás a levegőben, talán egyfajta tudati átalakulás megy végbe éppen a magyarok fejében. Ezen a ponton nem is a hőstettek, egy elnyomó hatalom elleni bátor kiállások számítanak, hanem hogy elhiszi-e elegendő ember, hogy egy kvázi virtuális párt, amiről politikai értelemben nehéz bármit is mondani, mintha csak egy hiba lenne a mátrixban, homályos körvonalakkal, az élén egyetlen jól improvizáló figurával (mások szerint őstehetséggel) szinte már képes lehetne leváltani a leválthatatlant. De egy fallikus politikai kultúrában (persze csak képletesen) mi másba kapaszkodhatnánk?
