Kasszandrát, a görög mitológia tragikus sorsú jósnőjét csúnyán megleckéztette Apollón. A művészetek istene odaadása jeléül látnoki képességgel ruházta fel az Olümposzt is ámulatba ejtő trójai szépséget, aki ennek ellenére visszautasította a szerelmét. Apollón kegyetlen büntetést rótt ki a csalfa jósnőre. A jövendölésben utolérhetetlen lett, de soha senki nem hitt a szavának. Se Trója védői, akiket rászedett és lemészárolt az akháj sereg, se Agamemnón, akivel együtt a jósnő és gyerekeik élete is bevégeztetett.
A Cassandra Program Holnapután elnevezésű hírlevelét olvasni nem kis szorongással jár, de a hírcsokor nem is ígér önfeledt derűt. Legutóbbi kiadásában a „rendszerszintű összeomlás” köré szerveződik az összeállítás. A kollapszológia kibontakozóban lévő tudományágának fogalmát akként határozza meg, miszerint az összeomlás az a folyamat, amelynek végén az alapvető szükségleteket (víz, élelmiszer, lakhatás, ruházat, energia stb.) a lakosság többsége számára már nem lehet észszerű költséggel biztosítani a törvényes felügyelet alatt álló szolgáltatásokon keresztül. Valójában, fogalmaznak, sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy az összeomlás világszinten megtörtént-e, vagy sem, ám azt, hogy minket, a családunkat, az otthonunkat érintette-e, tudni fogjuk.Volt egy ilyen megérzésünk…
Aki kőkorszaki
A Cassandra Programnak küldetése van: szervezeteket, közösségeket, magánszemélyeket kívánnak felkészíteni a számtalan tényező együttes hatásának eredményeként várható lényeges életkörülmény-változásra. És szorgalmazzák, hogy az élhető élet fenntartása érdekében a legjobb tudásunk és szándékaink szerint kell alkalmazkodnunk az új feltételekhez. A Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató nevével fémjelzett program szerint a többség számára az összeomlás gondolata nem vagy csak nehezen befogadható, így türelemre van szükség a vegyes reakciókkal szemben. Előfordulhat, hogy a témában való elmélyülés hatással lehet az ember kedélyállapotára, a szorongás és a depresszió gyakori reakció az összeomlás lehetőségének vizsgálatakor, írja a szerző. Ugyanitt szakember felkeresését is javasolja, ha szükségét érzi valaki. És ha már pszichológus: Stumpf-Biró 2018-ban, Írországból való hazaköltözése után ismerkedett meg Jem Bendell angol professzorral, a mélyalkalmazkodási mozgalom elindítójával, akinek a válságfolyamatokról írt és nagy viharokat kavart tanulmánya sokakat juttatott pszichológushoz. De valahol talán érdemes elkezdeni megérezni a félelmet is, hogy ne kelljen megijedni a végén. A kutatóra egyébként felszabadítóan hatottak Bendell gondolatai, mert úgy érezte, nincs egyedül a hasonló meglátásaival.
A szorongás és a depresszió a legkevesebb, amit az elmúlt bő másfél évtized felmutatott: a H1N1-világjárványtól a globális pénzügyi válságon és az Európa békéjét ostromló orosz agresszión át a migrációs válságig, a Covid-pandémiáig és a Közel-Kelet kiterjedt háborúval fenyegető kríziséig számos történés borzolta a kedélyeket.
A válságláncolat következtében magától értetődően jelenik meg a szorongás, amelyet a legkevésbé sem csökkentenek az Európát és benne Magyarországot tépázó hatások.
Ezeket idehaza a politikai klíma fokozza tovább, miután a kormány a meghirdetett nemzetegyesítésben elakadt a pártját fogók egyesítésének öncéljában. Az ország másik fele ezt is krízisként éli vagy élheti meg. Amikor tehát a születendő gyermekek lehangoló számáról elmélkedünk, akkor érdemes látnunk, hogy a családpolitika egyet lép előre a családtámogatásokkal, kettőt pedig hátra a saját maga által keltett feszültségekkel, amelyekkel a maguktól is beszivárgó negatív szociológiai hatásokat tetézi.
Stumpf-Biró Balázs lapunknak adott korábbi nyilatkozatában beszélt a civilizációnkra jellemző szembenézés hiányáról. „A globális ipari civilizációt én szeretem egy ganajtúró bogárhoz hasonlítani, amely az összes problémáját folyamatosan tolja maga előtt – mondta a kutató. – Ilyen a hitelalapú gazdaság is, amelynek a jövőbeni növekedés a fedezete. Minél tovább toljuk kőkorszaki agyunkkal ezt a problémahalmazt, annál súlyosabb lesz a hatása, amikor visszagurul ránk. Azok a tulajdonságaink, amelyek korábban a túlélésünket segítették, egy alapvetően megváltozott környezetben a kipusztulásunkhoz járulhatnak hozzá.” A ráébredésről szólván úgy fogalmazott: az emberiség többsége az első lépcsőfok szintjén, az édes tudatlanságnál tart, és saját elhatározásából valószínűleg marad is ott.
A kőkorszaki agy Stumpf-Biró több nyilatkozatában is előkerül. A mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött földtörténeti időszakban kialakult kognitív rendszer alapján „a döntési mechanizmusaink, értékrendszerünk a tömegek szintjén pont úgy működnek, mint több tízezer éve, a civilizációnk és gazdasági berendezkedésünk pedig fenntartja ezt az állapotot”.
Egy bizonyos, az emberiségnek nincs két és fél millió éve arra, tesszük hozzá, hogy agyi kapacitásában olyannyira előnyére változzon, hogy az ipari forradalom idején vett gazdasági fejlődés lendületét akár csak száz évig fenn tudja tartani.
Amint persze az sem valószínű, hogy évtizedek alatt sikerül lelohasztani a lendületet odáig, hogy 14 millió évvel visszaesve a történetben az orangutánok kognitív struktúrájánál kössünk ki megint. Már amennyiben támogatjuk az embert az emberszabásúakkal rokonító kellemetlen tudományos álláspontokat.
Felső tizedelés
A modern kor embere nem viseli jól az elemi változásokat. Adaptálódni persze a legborzasztóbb dolgokhoz is képes, hamar berendezkedik háborús túlélésre vagy a katasztrófa utáni létre például. De békeidőben az állandóság, a kiszámíthatóság, a tervezhetőség odaadó (és nemritkán hedonista) híve. A hétköznapok rutinjait, az életszínvonalból fakadó megszokásokat nehezen adja fel. Ezért viseli rosszul, ha egy kormányzat radikális nyugdíjreformot hirdet (ebbe rendült bele Emmanuel Macron elnöksége Franciaországban, amit máig nem hevert ki), ezért kap gyomorgörcsöt az energiaárak emelkedése miatt (ezzel betonozta be magát az Orbán-kormány, vö. rezsicsökkentés, és e hatalomféltés miatt zizeg az Oroszországot érintő uniós szankciók miatt), és emiatt gyűlik meg a baja a költségvetéssel Sir Keirnek Nagy-Britanniában (a jóléti transzferek megvágása még egy működő jóléti demokráciában sem egyszerű). De a javak egyenlőtlen eloszlása (vö. Mészáros Lőrinc vagyona egymagában értelmetlenné teszi az átlagfizetés fogalmát Magyarországon) úgy általában szorongást keltő jelenség a világban. Pogátsa Zoltán (Új egyenlőség, 2018) a pénzügyi válság korához nyúl vissza a magyarázatban. „A 2007 utáni válságnak a keynesiánusok szerint tehát az a magyarázata, hogy
a neoliberalizmus évtizedeiben (kb. 1973 óta) a kapitalizmusnak olyan változata működik, amely egyre inkább a felső jövedelmi és vagyoni tized kezében koncentrálja a forrásokat.
Az alsó kilenc jövedelmi tized bevételei a teljes hozzáadott érték arányában erodálódtak, a legalul lévőké pedig egyenesen bezuhant. A bérből élőknek egész egyszerűen nincs már annyi jövedelmük, amiből megvásárolhatnák a gazdaság által előállított termékeket. Ez az úgynevezett alulkereseti elmélet. Ilyenkor a fenntarthatatlanná vált kapitalizmus azzal marad életben, hogy adósságból finanszírozza magát, és a jövő generációk terhére vásárol magának időt. Az alulra beragadt társadalmi csoportok pedig radikalizálódnak, érdemi baloldal hiányában leginkább jobbra (Trump, Brexit, Orbán stb.).”
Az összeomlás felé vezető utat kikövező válság miatt értelemszerűen dörögnek a szélsőséges hangok világszerte. Ezek részben vitatkoznak a tudományosan is elfogadott krízisjelekkel (vö. jobboldali populisták klímaváltozás-tagadása), vagy drasztikusan felszínes válaszokat adnak azokra (a globális felmelegedés és a háborúk nyomában járó elszegényedés okozta migráció kezelhető helybe juttatott segélyekkel).
A szélsőségeket persze, főként illiberális közegben, legitimálni igyekszik a kormánysajtó.
Mint a Magyar Nemzetből (szeptember 26.) megtudhattuk: „a normalitást bélyegzi szélsőségesnek a ballib fősodor, valamint az álkonzervatív, elveiket áruló tábor, hogy azok az erők kapják meg ezt a bélyeget Geert Wilders Szabadságpártjától az Alice Weidel fémjelezte AfD-ig, melyek kiutat mutatnak Európa számára minden fontos aktuális kérdésben, legfőképpen persze a migránsválság ügyében.” A nagy hőzöngésben nem is érzékelik talán, mit beszélnek.
A világjárvány idején emlékezetesen (és sajnálatosan) megerősödtek a szélsőségesek (oltástagadás), amint a migrációs folyamatok is ezek felemelkedését hozták. Az orosz–ukrán háború nyomán kialakult inflációs hatások szintúgy a szélsőjobboldali populisták reményeit és esélyeit ébresztették fel. Ahogy a hőmérséklet-változás is mérhető egyszerű eszközzel, úgy ez is. A változások görbéje bátran meghosszabbítható: holnaputánig. Ébresztőt azoknak kellene fújni, akik az összeomlás nyerteseinek az összeomlásában érdekeltek. Már holnap.
