– A jobb mellem felső részénél volt a daganat, és igen, mint mindenki, én is húztam az időt az orvoshoz fordulással. Nem vagyok rá büszke – meséli a munkahelyeként szolgáló Duna-parti étteremben. Szilvia nem keveri, rázza: citromból limonádét varázsol.
– Közben persze lázasan gondolkodtam, és különféle optimista diagnózisokat állítottam fel: biztosan jóindulatú tumor vagy lipóma, amely majd felszívódik. Aztán egy éve, tavaly szeptemberben végre orvoshoz fordultam. Mammográfiával, ultrahanggal és kézi tapintásos módszerrel vizsgáltak meg, és az orvos arcán már láttam, hogy baj van. A protokoll szerint a diagnózist nem mondhatta meg, de javasolta, menjek további vizsgálatokra. A születésnapom előtt közölték velem: mellrákom van. A rossz hír helyett inkább egy tengerparti nyaralót adhatott volna piros masnival átkötve ajándékként, mondtam a doktornőnek.
A csillagkapuban
Szilvia az a betegtípus, aki a korrekt orvos-beteg együttműködésen túl felismerte, hogy a mentális jóllétére is hatással lesznek a kezelések. Rájött, hogy ha ő maga nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy ne csak ép bőrrel, de ép ésszel is megússza a rákot, akkor az orvosok hiába tesznek erőfeszítéseket, nem lesz hatásos sem a műtét, sem a kemoterápia, sem a sugárkezelés.– Nem nevettem teljes szívvel a saját poénomon, öt-hat órán keresztül sirattam magamat – emlékszik. – Megérintett a halál szele. Két kérdés zakatolt bennem. Mi lesz most: írjak végrendeletet, mondjam el anyukámnak, menjek egyáltalán dolgozni? Mivel addig nem fordult elő sem a szűkebb családban, sem a tágabb ismeretségi körben mellrák, nem voltak instant válaszaim. A másik kérdés izgalmasabb volt: mit tanulhatok a betegségből?
