- „A történelem többnyire gonosz, rárakódik az emberre, deformálja őt”

Kik a kasubok, mit kell tudni Kasubföldről?

Először is azt, hogy ez a Gdansk közeli régió Lengyelország része, és a kasuboknak nagyon erős a lengyel azonosságtudatuk. Eközben külön nyelvük van és a történelem is másként folyt itt, mint az ország többi területén. A lengyel történelem a királyok, fejedelmek, nemesek történelme. És a jobbágyságé, a roboté. Itt azonban más körülmények voltak. Ez a tengermelléki táj ugyanis valóságos vadon volt az államalakulás idején. A terület urai a középkorban a vadont szerzeteseknek adományozták, s Nyugat-Európából érkeztek ide a rendek, hogy kolostorokat alapítsanak. Egyedi gazdálkodási rend alakult ki. Alig laktak itt zsidók – a kolostorok nem engedték a földjeikre őket. Katolikus telepesek viszont jöhettek és földhöz juthattak Nyugatról: Németországból, Németalföldről, a mai Dániából. Egyfajta középkori Amerika volt, ahová évtizedeken, sőt századokon át folyt a bevándorlás. Amikor Lengyelországot felosztották a XVIII. században a szomszédos nagyhatalmak, Kasubföld a poroszoké lett, s a kolostorokat kisajátították. A kolostori jobbágyoknak felajánlották, hogy megvásárolhatják a földjeiket. Előnytelen és drága hitelek árán, de kifizették és talpon maradtak. Sőt, később alapítványt létesítettek, amiből a helyi parasztgyerekek taníttatását fizették, és így kialakult a helyi értelmiség. Őket – tanítókat, papokat - a nácik a háború első hónapjaiban tömegesen legyilkolták. De voltak nagy számban protestáns kasubok is, sokan elnémetesedtek közülük nyelvükben, szokásaikban is – erről szól egyebek között a Nobel-díjas Günter Grass regénye, a Bádogdob is. A választás németség és lengyelség között sokszor véletlenül múlt: mindkét oldalon harcoltak és meghaltak kasubok a világháborúban. A kasub nyelv túlélte ezt a sok tragédiát, eleven nyelv ma is.

Ön kasub vagy lengyel?

Mindkettő. A háború után évtizedekben a lengyelséggel való azonosulás vált természetessé. A nagymamám, aki csak kasubul és németül beszélt, lengyelnek érezte, mondta magát. Ugyanezt mondhatom a zongoratanárnőmről, aki német családból jött, nem tanult meg rendesen németül, és nem tartotta magát németnek. Azok, akik a németséghez húztak elmentek. A második világháborúval lettek szigorúak a nemzetiségi határok, előtte sok volt az átmenet a német, kasub és lengyel elemek között.

Eszébe jutott, hogy kasubul is írhatna?

Nem tudom úgy a nyelvet. Gondoltam erre, a kilencvenes években jártam is nyelvórára. Ez a nyelvhasználat körüli lelkesedés korszaka volt, akkor rögzült egyébként a helyesírás is. Az első kasub nyelvű könyv a múlt század harmincas éveiben jelent meg.

A regényeiben megjelenik a sajátos helyi történelem hatása az itteniek kultúrájára. Eközben kasub hősei szenvednek az örökölt „rideg” mentalitástól.

Mind a két most magyarul is kiadott regényemben a történelem egyfajta gőzhenger, amely legázolja az embereket. Amikor a Kék macskán dolgoztam, sok kutatást végeztem. Elképedtem azon, mennyi háború is volt a mi területünkön. Tudtam, hogy hadseregek vonultak át rajtunk, de fogalmam sem volt arról, hogy ilyen sokszor. A történelem többnyire gonosz, az emberi természet részévé válik, s ez jelenik meg mind a két könyvben. A Ridegség arról szól, hogy ez a Nagybetűs Történelem rárakódik az emberre, deformálja őt. A regényhőseim pedig küzdenek, hogy eltakarítsák a traumát, újra képesek legyenek, merjenek újra érezni. A Kék macskában is azt akartam érzékeltetni, hogy a történelem dobálja, torzítja a hőseimet, tekintet nélkül vágyaikra, akaratukra.

Hősei erős nők. Női regényeket akart írni?

Erre nem gondoltam. Évtizedeken át férfiak által a férfivilágról írt könyveket olvastunk, ezekben a nők másodlagos hősök voltak. Én olyan világról írok, amelyet ismerek, amelyben élek. Azért lettek a könyveim nőközpontúak, mert jobban értem a nők gondolkodását, az ő belső világukat, s ezt tudom aztán lefordítani valami egyetemesebbre.

Mit gondol, ha azt hallja, hogy nőkről csak nők írhatnak hitelesen, s létezik egyfajta különálló női történelem?

Nem értek ezzel egyet, de azt gondolom, hogy vannak saját nézőpontok,  sajátos, nők által elbeszélhető rétegei a történéseknek. A történelmet sajnos eddig a hatalom, az erőszak, a szerzés férfias szempontjaiból írták – erről szólnak a történelemkönyvek. Nagyon szeretném, ha más szempontok szerint csoportosított történelemkönyvek is keletkeznének. Ezekben majd nem úgy mesélik el a történéseket, hogy a háborúk kerüljenek a főhelyre. De feltehetően nem az én generációim lépi ezt meg, hanem a lányaimé.

Hazájában milyen jövőt lát: férfiasabb, vagy női fordulat következik?

Elképedve nézem a lengyelországi állapotokat. A Covid idején elköltöztem Varsóból egy Poznan közeli faluba. Nem csak lakóhelyet változtattunk, de ott új tevékenységet is kezdtem: menekülteket segítünk integrálódni a lengyelországi életbe. Ők főleg afrikaiak, akik Belaruszon keresztül, a zöldhatáron jutottak be az országba. Amíg Varsóban éltem, úgy éreztem, hogy az emberekben megvan a jóra törekvés, a segíteni akarás készsége. Az új lakóhelyemen azt tapasztalom, hogy az itteni közösségekben a többség a túlélésért küzd – sokkal többen, mint azt a nagyvárosokban gondolnák. Ez az állapot pedig megkeseríti az embereket. Ha a túlélésért küzd az ember, akkor nehéz a közjóval, a nők egyenjogúságával, a klímaváltozással foglalkozni. Azt hiszem a kérdésére az újságírói felemnek kellene inkább válaszolnia. A médiában dolgozóknak van jobbító küldetésük. A sajtó, az internetes média képes sok félelmet, indulatot elcsitítani, civilizálni az emberek közötti viszonyokat. Persze képes a félelemkeltésre, képes az indulatokat felkorbácsolni is. Azt nem tudom, hogy ilyen szerepre képes lehet-e az író. Úgy érzem, hogy amikor a könyvemet írom, nem is sejtem, hogy mi fog történni benne. Ezt átéltem, amikor a Ridegség született, hiszen jó sokáig nem tudatosult bennem, hogy a hozzám legközelebb álló asszonyokról írom a könyvet.