- Richard Osman: Gyilkosokra utazunk (részlet)

– Te mit nem szeretsz magadban? – kérdezi Rosie D’Antonio. Egy trónt formázó, felfújható fotelben terpeszkedik, hattyú alakú úszómedencében. – Ezt mindig mindenkitől megkérdezem.
Amy Wheeler szálegyenesen ül a napozószéken, a medence mellett. A nap a szemébe tűz, pisztolyát a keze ügyében tartja. Tetszik neki Dél-Karolina. Legalábbis ez az eldugott kis zuga. A hőmérséklet már kora reggel harminc fok felett jár, kellemes szellő fúj az óceán felől, és egyelőre senki sem próbálja eltenni láb alól. Egy ideje ugyan ő sem lőhetett le senkit, de az ember ne legyen telhetetlen!
– Talán az orromat – válaszolja.
– Mi bajod az orroddal? – kérdezi Rosie, valami zöldet iszogatva eldobható szívószállal, másik kezét a vízbe lógatva.
– Nem tudom.
Elismeréssel nyugtázta, hogy Rosie D’Antonio még a medencében is tökéletes sminket visel. Mennyi idős is lehet? Hatvan? Nyolcvan? Rejtély. Az aktájában az áll a koránál, hogy nem hajlandó elárulni.
– Egyszerűen csak furcsa, amikor ránézek. Nem stimmel.
– Csináltasd meg – javasolja Rosie. – Nagyobbra, kisebbre, amilyet szeretnél. Az élet túl rövid ahhoz, hogy neked nem tetsző orral töltsd. Az éhínség és a wifihiány valós probléma; az orr nem az. És még?
– A hajam.
Amyt az a veszély fenyegeti, hogy ellazul. Szinte érzi, ahogy belesodródik ebbe. Utál ellazulni. Olyankor az ember túlgondolja. Ő sokkal jobban szeret cselekedni.
– Soha nem úgy áll, ahogy akarom.
– Azt látom – jegyzi meg Rosie –, de ezen lehet segíteni. Van egy hajtechnikusom. Repülővel jár ide valahonnan. Azt hiszem, Chiléből. Ötezer dollár, és megoldódik a problémád. Fizetem.
– És a fülem is kajla – melegedik bele Amy.
Rosie oldalra billenti a fejét, és Amy felé evez, majd alaposan megnézi magának.
– Szerintem nem. Teljesen jó a füled. Mint Goldie Hawnnak.
– Egyszer megmértem vonalzóval, még iskolás koromban. Csak egy milliméter az eltérés, de én látom. És a lábam is túl rövid a testemhez képest.
Az idős nő bólint, és visszalöki magát a medence közepére, ahová a legerősebben süt a nap.
– Ami viszont jóval fontosabb, Amy: mit szeretsz magadban?
– Angol vagyok. Semmit nem szeretek magamban.
– Hadd ásítsak! Régen én is angol voltam, de túltettem magam rajta. Csak tudsz valamit.
– Úgy gondolom, lojális vagyok.
– Az jó tulajdonság. Egy testőrnek különösen.
– És a rövid lábam miatt alacsonyan van a súlypontom. Úgyhogy nagyon ügyesen verekszem.
– Na látod. Lojális vagy, és tudsz verekedni.
A nap felé fordítja az arcát.
– Ha valaki megpróbál lelőni engem a héten, akkor neked a golyó elé kell ugranod?
– Elvben igen – válaszolja Amy, nem túl nagy meggyőződéssel. – De ez általában csak a filmekben jellemző.
Ő eddig úgy tapasztalta, elég nehéz beugrani a lövedék elé. Tényleg nagyon gyors.
– Persze, meg a könyvekben. Kérsz egy spanglit? Én elszívok egyet.
– Inkább nem. A Maximum Impact háromhavonta drogtesztet végez rajtunk. Céges előírás. Ha bármilyen szer nyomát megtalálják a véremben, kirúgnak.
Rosie megértően hümmög.
Amy ennél izgalmasabb melót is kapott már életében, de legalább süt a nap, és szimpatikusnak találja az ügyfelet. Rosie D’Antonio a világ legnépszerűbb regényírója, „ha Lee Childot nem számítjuk”. Spanyolos stílusú villája a magánszigetén áll, közvetlenül Dél-Karolina partjainál. És külön szakács főz rá.
Különböző műveleti okok miatt Amy egyszer majdnem egy egész hónapig egy elhagyatott olajvezetékben élt, Szíriában, és ahhoz képest ez komoly előrelépés. A szakács kihoz neki egy tányér füstölt lazacos blinit. Az illető valójában nem is szakács, csak egy volt haditengerészeti kommandós, akit Kevinnek hívnak, viszont gyorsan tanul. Az előző esti burgundi marhája nagy sikert aratott. Rosie igazi szakácsát két hétre szabadságra küldték. Pillanatnyilag csak Amy, Rosie és Kevin, a haditengerészeti kommandós tartózkodnak a szigeten, és ezen egyelőre nem is szándékoznak változtatni.
– Senki sem ölhet meg – jelenti ki Rosie. A medence széléhez evez, és cigarettát sodor. – Kivéve én magamat.
– Azt meg nem fogom hagyni – válaszolja Amy.
– De előfordulhat, hogy valaki megpróbál lelőni – töpreng Rosie. – Tekintve, hogy manapság már soha nem lehet tudni, hová fajul a világ, meg minden. Szóval ha mégis kísérletet tesznek rá, akkor ne ugorj a golyó elé, oké? Miattam semmiképp. Hadd öljék csak meg az öregasszonyt!
A Maximum Impact Solutions, Amy munkaadója a világ legnagyobb személyi védelmi vállalkozása, vagy talán csak a második legnagyobb, mióta Henk van Veen kiszállt belőle, és a megbízók felét is magával vitte. Ha valaki lopni akar az embertől, vagy meg akarja ölni, esetleg elégedetlenkedés támad a magánhadseregében, akkor őket érdemes felhívni. A Maximum Impact Solutionsnak sok mottója van, de a „hadd öljék csak meg az öregasszonyt” nem tartozik közéjük.
– Nem fogom hagyni, hogy bárki is megölje magát – ígéri Amy.
Még emlékszik, hogy gyerekkorában Rosie-t nézték a társalgó tévéjén. Azok a válltömések, az a kiállás! Rengeteget jelentett neki a tudat, hogy egy nő ilyen erős is lehet, miközben minden éjjel összegömbölyödve aludt az ágya alatt, szebb időkről álmodozva. Rosie nem fog meghalni, amíg ő vigyáz rá.
– Mi ez az akcentus? – kérdezi az írónő, és beleszív a spanglijába. – Bájos. Manchester?
– Watford – feleli Amy.
– Jujj. Túl régen eljöttem már onnan. Mesélj nekem Watfordról.
– Kisváros. Angliában.
– Azt tudom, Amy. De szép?
– Nem ez lenne az első szó, amivel jellemezném.
Már várja, hogy később felhívhassa az apósát, Steve-et. Péntek van, tehát biztosan otthon lesz. És nagyon örül majd, ha megtudja, hogy ő Rosie-nál van. Korábban imádta az erős nőket. És egy szép napon talán ismét így lesz.
Az erős nőkről Amynek Bella Sanchez jut eszébe. Bella Sanchezről pedig Mark Gooch. Mark Goochról pedig…
És pont ez a baj, Amy, igaz? Ha ellazulsz, gondolkozni kezdesz. Az egészhez semmi közöd. Hagyd abba a gondolkodást: nem tesz jót neked. Üss meg valamit, hajts gyorsan, hatástalaníts bombákat, de az ég szerelmére, ne gondolkozz! Az élet nem iskola.
– Az angolok őrültek – jelenti ki Rosie. – A nyolcvanas években imádtak, a kilencvenesekben utáltak, a kétezresekben teljesen elfelejtettek, a tízesekben eszükbe jutottam, és most ismét imádnak. Én viszont közben szemernyit sem változtam. Te olvastad bármelyik könyvemet, Amy, a testőr?
– Nem – hazudja.
Nincs olyan ember, aki ne olvasta volna Rosie D’Antoniót. Amy kamaszkora óta falja a regényeit. Egy szociális munkás nyomott egyszer a kezébe egy kötetet, ujját az ajkára téve jelezte a lánynak, hogy ez a kis csempészáru a kettejük titka. És micsoda titok volt! A halál, a fényűzés, a ruhák, a vér. Válltömés és méreg. Ugyanakkor fontos, hogy az ember ne rajongja körbe az ügyfeleit. A pisztolygolyónak mindegy, ki mennyire híres. És ez viszont tényleg a Maximum Impact Solutions mottója.
Amy előző nap, a gépen újraolvasta A halál meghúzza a ravaszt. Film is készült belőle Angelina Jolie-val, de a könyv jobb. Tengernyi szex milliomosokkal, fegyverhegyek. Csupa olyasmi, amivel Amy azonosulni tud.
– Férjnél vagy? – faggatja Rosie. – Gyerekek?
– Férjnél vagyok, gyerekek nincsenek.
– És rendes ember? Mármint a férjed?
– Igen, az. – Amy Adamre gondol. – Legalábbis annyira, mint én. Kedvelem.
Rosie bólint.
– Jó válasz. És nem aggódik érted?
– Nem szereti, amikor rám lőnek. Egyszer, Marokkóban karddal támadtak rám, és ettől elsírta magát.
– Te sírtál?
– Én tizenkét éves korom óta nem sírtam. Megtanultam, hogy ne tegyem.
– Ez egészségesnek tűnik. Beleírhatlak egy könyvbe? Egy hatvannyolc magas, kék szemű, szőke, soha nem sír, és rossz­fiúkat öl?
– Nem. Nem szeretem kiadni magam.
– Megígérem, hogy a füledet nem említem.
Amy és az apósa igyekeznek naponta tartani a kapcsolatot. Nem mintha külön megállapodtak volna ebben, egyszerűen csak szokásukká vált, amit mindketten fontosnak tartanak. Vagyis Amy mindenképpen fontos szokásnak tartja, és nagyon reméli, hogy Steve is. Időnként kihagynak egy-két napot. Egyszer például Amynek tizenkét órán át teljes csendben kellett kuksolnia az olajvezetékben, mert ráküldtek egy bérgyilkososztagot, úgyhogy aznap kénytelenek voltak szöveges üzenetekkel beérni. Steve megérti az ilyesmit. A munka az munka.
– És te döntöd el, mit veszel fel? – kérdezi Rosie. – Vagy ez egyenruha?
Amy lepillant a katonai nadrágjára és a kopott Under Armour pólójára.
– Én döntöm el.
Rosie kétkedve megemeli a szemöldökét.
– Nos, senki sem tökéletes.
A lány nem szívesen hagy ki túl sok időt két telefon között, mert soha nem lehet tudni, mit eszik Steve, amikor egyedül van. Ő úgy véli, logikátlan elhanyagolni az étkezést.
Valószínűleg a férjét is fel kellene hívnia, de érte nem aggódik annyira. És egyébként is, miről beszélgetnének?
– Amikor megérkeztél – szólal meg Rosie –, A halál meghúzza a ravaszt egy példánya volt a táskád tetején. Nagyjából a felénél könyvjelzőzve.
Amy bólint. Lebukott.
– Szóval mégis olvastál? Azt mondtad, nem.
– Mindig utánanézünk ügyfeleinknek.
– Kamu – vágja rá Rosie. – Tetszik?
– Nem hoztam más olvasnivalót.
– Persze hogy tetszik, átlátok rajtad. Megvolt már, ahol a nő lelövi a fickót a repülőn?
– Az jó rész – ismeri el Amy.
– Igen, az – bólogat Rosie. – Egy pilóta, akivel randizgattam, megengedte, hogy elsüssek a gépén egy pisztolyt, kutatási célokból. Te csináltál már ilyet?
– Hogy lőttem-e repülőgépen? Nem – hazudja Amy.
– Igazából semmi sem történik olyankor – magyarázza Rosie. – Az egyik kanapén le kellett cserélni a borjúbőrt, de ennyi.
– Ha átlőtte volna a törzset, kiment volna a kabinból a levegő, és akár meg is halhatott volna – világosítja fel Amy.
Neki magának egyszer ejtőernyővel kellett elhagynia a gépet egy incidens után, ami pontosan így zajlott le. A következő öt napot lázadó csapatok elől bujkálva töltötte Burkina Fasóban. Végül egész jó móka lett belőle. Úgy tapasztalta, az adrenalin jót tesz a léleknek, pláne a bőrnek. Néha bőrápolással foglalkozó videókat néz Instán, de igazán az javít a bőrön, amikor rálőnek az emberre, majd ki kell ugrania a gépből. Lehet, hogy neki is ilyen videókat kellene készítenie?

                                                                                                                Farkas Veronika fordítása