Nyolcadik elejéig viszonylag védettséget élveztünk, a hatalom a megszokott, szinte már elvárható mértéken túl nem tolakodott be az iskolai életünkbe. Persze mindent megtett, hogy becsatornázzon minket a rendszert fenntartó ideológiába, elvtársakká és alattvalókká neveljen. Pionírrá avattak minket még az elemiben, és mindenki örült a szép piros nyakkendőnek, amit még hat évig kellett hordani (ekkor szintet léptünk, és ifjúkommunisták lettünk), amikor már semmilyen büszkeség nem tapadt hozzá. Én amúgy csak a második avatási hullámba fértem be, szeretném úgy tudni, hogy magatartásbeli gondok és nem amiatt, hogy a Párt nem talált elég értelmesnek.
Nyolcadikra áthelyeztek minket egy másik suliba. A magyarliciben csak a gimis osztályok maradtak, a kisebbeknek egy tollvonással menniük kellett. Innentől számolom a csendes ellenállásomat, ami leginkább az osztályzataim lassú romlásában volt tetten érhető. Gimibe a Mihai Eminescuba kerültem, ami elvileg az „elitnek” volt fenntartva: tekintélyes, masszív, levegőtlen intézmény volt, nem különösebb érzékenységgel a kamaszok iránt, pedig elvileg nekik szánták. Itt kezdett felerősödni az az érzés, hogy nem vagyok jó helyen, hogy a vastag falak mindennap közelebb kúsznak egymáshoz, így szűkítve a csak látszólag nagy tereket. Ekkor már tudtuk azt, amit a Párt meg akart tanítani nekünk: nem csupán az iskola, de a kint várakozó élet díszletei sem miattunk vannak, hanem fordítva. Mi vagyunk a Pártért, a hazáért, a Géniuszért. És ez így is marad. A változatlanság a lényeg, amihez nekünk vérmérséklet szerint alkalmazkodni kell. Aki ezenfelül még szeretni is akarja a rendszert, a Nagy Testvér játszóterét, hát rajta.
Persze a nosztalgia ma már nagyjából lesikálta a rossz érzéseket. De mindmáig nem érti bennem valaki azt az egyszerű kérdést: szereted a sulit? Mi köze a kettőnek egymáshoz, értetlenkedik a felejtésben nem túl jó énem. Duskát nem is szoktam faggatni efféléről. Felesleges is lenne, mert látom rajta, hogy odavan érte. És a suli mindent meg is tesz, hogy ez a baráti, terelgetős érzés megmaradjon. A vakáció előtti héten például bent aludtak az osztályban. Vittek magukkal matracot és hálózsákot, Harry Pottert néztek, falták a suli által megrendelt pizzát, bejárhatták a mindig „ijesztő” padlást, ahol édességet is kaptak. És persze volt játék, izgalom és kiérdemelt ragaszkodás. Dusi úgy jött haza másnap délben, hogy az ő részéről ezt akár minden héten meg lehetne csinálni.
Tudom, hogy az ottalvás már a magyar sulikban sem ismeretlen, a magam részről ezt a gyakorlatot szorgalmaznám, mert ez az útja annak, hogy elégedett és kiegyensúlyozott gyerekek kerüljenek ki az alma materből, ami így visszakaphatná eredeti jelentését: tápláló, gondoskodó anya. Persze ehhez elengedhetetlen az a szemlélet, ami az itteni iskolákat belengi. Például mindent megtesznek azért, hogy a szülő ne vetítse rá a maga aggodalmát és stresszét a gyerekre. Ha azt látják, hogy a jó jegyek miatt túlságosan szorongó szülő rátelepszik a saját sarjára, akkor inkább megkérik, hogy ne tanuljon vele otthon. Amúgy is az a cél, hogy a gyerek keveset „házizzon”, inkább legyen együtt a család, ezt éljék meg és ne a magolást.
Magyar szülőként nem könnyű levetkőzni magunkról ezt a csontig hatoló szorongást: az vagy, amit az osztályzataid mutatnak. Ez határozza meg a jövőd. Látjuk, hogy ez az aggodalom tartja fenn – nem csak nálunk – a versenyistállókat, ahol csak egy cél lebeg a „nevelők” előtt: minél jobb egyetemre jusson be az addigra már szinte kizsigerelt diák. Nálunk is közeledik egy határ, nemsokára eldől, hogy Duska gimnáziumban folytatja-e a tanulmányait vagy sem. Ehhez 1-es vagy 2-es kell matekból és németből, aki a két tantárgyban ennél „gyengébb”, annak másfelé kell továbbmennie. De ez messze nem jelenti azt, hogy örökre kihull a szűrőn, és ezzel beteljesedik a sorsa.
A minap Bécs egyik legjobb gimnáziumának igazgatója tartott egy kis előadást a közelgő „felvételiről”. Ő is végig azt hangsúlyozta, hogy ne aggódjuk szét magunkat, minden gyerek megtalálja a maga helyét a rendszerben, ez nem egy végső és megmásíthatatlan rosta, és azoknak is, akik most még alkalmatlannak tűnnek a gimnáziumi továbbtanulásra, számos lehetőségük marad. Például évet lehet ismételni, ami itt egyáltalán nem egyenlő a kudarccal, a gyerek leminősítésével, hanem csupán azt jelenti, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: nem mindenki érik egyformán, egyeseknek több idő kell, mint másoknak.
Nem győzünk hüledezni. Szinte mellbevágó nap mint nap megtapasztalni, hogy itt komolyan gondolják: az iskola van a tanulókért. Ő számít csupán, hiszen minden társadalom számára ez a legjobb befektetés: a kiegyensúlyozott gyerek. Akikből nagyobb valószínűséggel válik majd kiegyensúlyozott felnőtt. Vagyis élhető jövő.
