- „Ez a betegség nem válogat” – Till Attila új filmje a ma Magyarországának a látlelete

Kórházban dolgozó klinikai szakpszichológusból hogyan lesz forgatókönyvíró? Előbbi a rögvalóság, utóbbi pedig a fikció világa. Érzett kockázatot?

Tisztában voltam azzal, hogy ha én csupán szakmai alapon rakok bele a történetbe anyagokat, akkor az didaktikussá válhat. Egy olyan filmnél, amely az alkoholizmussal foglalkozik, elképesztő nehéz megállni, hogy ne tanmese süljön ki belőle. Úgyhogy a közös munkát inkább úgy kezdtük, hogy Till Attilának öt-hat valós terápiás esetem leírását küldtem át.

Anonimizálva?

Természetesen. Teljesen maszkolva, megmásítva az élettörténeti adatokat, de a lényegen nem változtattam. Ezekből kezdett inspirálódni. Később az én fejemben villant be egy alapötlet az önsegítő csoportokról, és felvetődött bennem, hogy mi lenne, ha az lenne a kiinduló történetszál, hogy valaki eltűnik egy ilyen csoportból, és a többiek keresni kezdik. Egyébként a forgatókönyvet nagyját Attila írta. Én igazából arra próbáltam nagyon figyelni, hogy magának a függőségnek a családi háttere hiteles legyen, éppúgy, ahogy a családi erőszak, ami megjelenik a film elején. Hogy az alkohol által kiváltott agresszió mögött lássuk a szenvedélybeteg belső küzdelmét is. Emellett szintén mind a ketten fontosnak gondoltuk, hogy pozitív legyen a történet vége. Ennek a filmnek komoly felelőssége, hogy megmutat egy olyan problémát, ami minimum félmillió magyart érint.

Ez az alkoholizmus?

Pontosan. Ha pedig nem kínálna megoldást, akkor az csak a kilátástalanságot és a szorongást erősítette volna, pedig egy ilyen alkotásnak a feloldás, a lehetséges katarzis bemutatása is a feladata. Nem minden filmnél gondolom azt, hogy katarzissal kell záródnia, de szerintem itt rendkívül fontos volt, hogy a vége reményt mutasson.

Ha jól értem, akkor szakmai tanácsadóból kreatív alkotótárssá lépett elő?

Igen, szakmai együttműködésként indult. Először apró terápiás megfigyeléseket raktam bele, például azt, hogy az alkoholfüggők, amikor leállnak, sokszor energiaitalok mértéktelen fogyasztására váltanak át. Aztán amikor elkezdtem Tillával beszélni az alkoholfüggők esetében tipikus anyaszerepekről, akkor megkért, hogy én írjam meg azt a jelenetet, amikor az egyik szereplőnek feltűnik az anyja. Még néhány kisebb jelenetet én jegyzek, de inkább plusz elemeket tettem a forgatókönyvbe.

A film egyik jelenetében színészként is feltűnik. Ezt önmagának írta?

Nem, ennek a vázát először Tilla írta! Nekem komfortosabb is volt így, de mivel ez egy terápiás beszélgetés a filmben, ezért kicsit átírtam. Például azért, hogy jobban hasonlítson egy terápiás beszélgetésre, ahol a terapeuta inkább csak kérdez, nem állításokat fogalmaz meg. Amúgy nem teljesen az írott verzió került be a végső vágásba, mert Thuróczy Szabolcs folyamatosan improvizált, én pedig erre reagálva úgy viselkedtem, ahogy egy terápiás helyzetben tenném, igaz, talán a valóságosnál kicsit konfrontatívabb stílusban. Persze nem vagyok színész, így teljesen nem is tudtam saját magamtól eltérő karaktert hozni. Fogalmazzunk úgy: nyolc miniterápiát vettünk fel, ezekből lett összevágva az a néhány perces jelenet.

Magyarország legjobb filmszínészével.

Ezért sem lett volna túlságosan bölcs színészkednem, mert ha egy amatőr színész elkezd szerepet játszani, az általában leugrik a vászonról, nagyon fals tud lenni. És igen, Thuróczy zseniális alakítást nyújt.

Visszatérve a családi erőszakhoz: a nyitójelenet a film legerősebb pontja. Itt milyen szerepet töltött be? Kinn volt a forgatáson?

A jelenet felvételén igen, de inkább megfigyelőként. Ez a szituáció nagyon alaposan meg volt írva és koreografálva, itt nem volt helye improvizációnak.

Az És mi van Tomival? azt állítja, hogy az alkoholizmus a gazdagok betegsége.

Ez az érzése sok mindenből fakadhat. Például abból a döntésből, hogy a főszereplő karakter bábművész – ez Attila ötlete volt. Fontos volt, hogy az egyik szülője árnyékában éljen. Igaz, Tomi egyértelműen gazdag családból származik, de a Polgár Tamás alakította Pali liftszerelő. Más kérdés, hogy a barátnője jobb, kulturáltabb, budai lakásban él. Az egyik közönségtalálkozón az egyik néző szóvá is tette, hogy ez kicsit fura, mert ők ketten a realitásban gyaníthatóan nem találkoznának így. Én azt gondolom, számtalan oka lehet két, látszólag ennyire eltérő hátterű ember kapcsolatának is. Ám visszatérve az eredeti kérdésre, az szerintem nem zavaró, hogy a középosztály vagy felső középosztály betegségeként is ábrázolódik az alkoholizmus. Gigantikus közhely, hogy az alkoholisták a marginalizált periférián élő, létminimum alatt élő emberek, miközben ez a betegség nem válogat. A drogambulancián, ahol dolgozom, alkoholfüggők is vannak. Elképesztően vegyes a társadalmi réteget érintő felhozatal. Az iskolai végzettségben is nagyon heterogén csoport, rengeteg diplomás van, a foglalkozások között is iszonyatosan nagy a szórás.

Sok apró utalás van a filmben arra, hogy Magyarországon kikerülhetetlen az alkohol: a villamosmegállóban piáló fiataloktól kezdve a hátunk mögött ülő ember zacskójában csörgő borosüvegekig. Miért fulladunk bele a sok piába?

Az én fejemben létezett egy olyan alternatív befejezése a filmnek, hogy a pozitív kicsengés után egy kamiont mutatunk, amiről hordják be a piákat egy szupermarketbe. Ezt végül didaktikusnak tartottuk, ettől függetlenül fontos bemutatni azt, hogy oké, hogy felépülsz, oké, hogy vannak az önsegítő közösségek, de ami körülvesz téged, az az állandó pia és a brutális alkohol beágyazottság. És hogy mi az oka? Egyrészt egy gazdasági lobbi, az alkohol sajnos nagy biznisz. Becslések szerint a magyar háztartások összkiadásának átlagosan közel 3 százaléka alkoholra megy el. Egyébként minden, ami függővé tesz, az nagyobb valószínűséggel teszi fogyasztóvá az embert, ilyen értelemben pedig bevétel szempontjából sajnos „megéri” minél addiktívabb termékeket előállítani. Maga a függőség a fogyasztói lét terméke is, az sem véletlen, hogy ennyi okostelefonfüggő tizenéves és felnőtt van a világon, nem csak az alkoholfüggőség a probléma. Mindemellett az alkoholnak van egy erős érzelemszabályozási hatása, sokan arra használják, hogy a hangulatukat módosítsák vele, traumatizált emberek sokszor a feldolgozhatatlannak érzett emlékeket fedik el a bódultság által, vagy más negatív érzéseket próbálnak félresikerült öngyógyítási jelleggel kezelni az itallal. Ez azonban hosszútávon fenntarthatatlan dinamika, ami egyre mélyebb spirálba húzza az érintettet. Végül pedig ott az alkohol civilizációs beágyazottsága: az első történelmi nyom arról, hogy mióta van jelen az emberiség történetében az erjesztett italfogyasztás, a huszonötezer évvel ezelőtti lausseli vénusz dombormű, melyen egy ivókürtöt tartó női alak jelenik meg, aki bizonyos feltételezések szerint alkoholt fogyaszt.

Esélyünk sincs a változásra?

Az alkoholfogyasztás végig kíséri az emberiség történetét, de nem feltétlenül az alkoholfüggőség. Akkor van esély a változásra, ha egyre pontosabban megértjük, mitől emelkedik a szenvedélybetegséggel élők száma.

Az elfogyasztott alkohol mennyisége nem?

Magyarországon az egy főre jutó elfogyasztott alkoholmennyiség nemzetközi szinten nem annyira kimagasló, ha az adatokat összehasonlítjuk például Csehországgal, Lettországgal, vagy akár egyes mediterrán és skandináv országokkal. Nem feltétlenül az elfogyasztott összmennyiség a kulcs tehát, sokkal inkább annak tényleges eloszlási mintázata. Nálunk ugyanis nagyobb aránnyal jelennek meg nagyivók, a kontrollált alkoholfogyasztás itt kevésbé működik jól Ennek a háttere nagyon összetett. Benne van Magyarország társadalmi traumatizáltsága. Általában az ilyen országokban, ahol sokszoros a történelmi trauma, a társadalom megengedőbbé válik az önpusztításra is, a kontrollvesztésre is. De ott van akár egy-egy nemzet genetikai háttere is, mely befolyásolhatja a függőségre való általános hajlamot. Mindemellett azt gondolom, hogy a fő okok között ott van a kiszakítottság, az izoláció, az elmúlt évtizedekben széthullott közösségek. Az a fajta kilátástalanság és jövőkép nélküliség, melynek nem kedvez az sem, ha a világ pusztulásáról olvasunk napi szinten. Ilyen kontextusban manapság sokkal nehezebb célokat kitűznie egy tizenévesnek is, helyette – az életkoriságból fakadóan is – könnyebben érvényesül a mai napnak élés sokszor hedonisztikus vágya. A tizenévesek körében meglehetősen aggasztó méreteket ölt a rohamivás, ami 1-2 óra leforgása alatt öt vagy annál több egységnyi alkohol gyors elfogyasztását jelenti.

Egységet?

Egy egység az nagyjából egy feles, egy pohár bor vagy egy korsó sör. És hogyha mondjuk egy szórakozóhelyre készülve az idegrendszer érettségét és védettségét tekintve egyébként is sérülékenyebb tizenévesek beülnek kocsmázni, megisznak három-négy korsó sört, meg két felest gyorsan, hogy a szórakozóhelyen már ne kelljen pénzt költeni, az már a nagyivás kategóriája, aminek már van viszonylag gyors idegrendszer-károsító hatása.

Gender tekintetében hogyan oszlik meg a fiatalok alkoholizmusa?

Látszik a statisztikákban, hogy a tizenéves lányok is jönnek fel az alkoholfogyasztásban, de azért a mai napig jóval több a problémásan alkoholt fogyasztó férfi.

Vannak országok, például Norvégia, ahol az alkohol árusítását szigorúan szabályozza az állam, mégis ott sokkal több eszméletlenségig lerészegedett fiatalt láttam, mint itthon. Mi lenne a jó módszer az edukálásra?

Az olyan filmek, mint az És mi van Tomival? talán a társadalom alkoholfogyasztáshoz való hozzáállását tudják alakítani. Ilyesfajta tabumentesítő és érzékenyítő példa az is, amikor ismertebb emberek felvállalják alkoholproblémáikat, nyíltan mesélnek a tapasztalataikról. Az úgynevezett környezeti prevenció stratégiái is kiválthatnak lassú változásokat, például, ha a kocsmákban nincs korsó, csak pohár sör és ezzel csökken az elfogyasztott italmennyiség. A magas jövedéki adó is lehet némiképp szabályozó hatású. Ugyanakkor az ön által említett skandináv országokban a közhangulat, az érzéskifejezés módja vagy akár a napsütés hiánya is befolyásolja a depresszió magas arányát, ami persze valóban megnövelheti az alkoholfogyasztás arányát. Mindazonáltal kutatások bizonyították, hogy a tizenéves magyar fiúk bizonyos években világelsők voltak a havi részegség tekintetében.

Hiányoltam a filmből, hogy nem látjuk, hogyan „gyógyult meg” Thúróczy karaktere. Miközben Magyarországon az alkoholizmus egészségügyi szintű kezeléséről nem a sikertörténetek a gyakoriak, és az átlagembernek fogalma sincs, hova fordulhat a problémájával.

Egyrészt igen, ezt lehet a film hiányának is tekinteni. Másrészt tudjuk, hogy az érintettek kilencven százaléka kezeletlen, csupán tíz százalék jut el terápiára. Igaz, részben azért, mert nincsen sok terápiás hely. Bemutathattuk volna a magyar ellátórendszer hiányosságait a filmben, de ez már túl messzire vitt volna. Tény: bezártak számos addiktológiai osztályt, kevés a kezelőhely. Ha az a bizonyos kilencven százalék rászánná magát, és egyszer csak nekiindulna, problémát okozna az ellátásuk. Ám sajnos nem itt tartunk, mert ez a kilencven százalék még mindig nem jut el addig a belátásig, hogy segítséget kérjen. Itt pedig nem csak arról van szó, hogy nem tudják, hogy hova kell menni. 2015-ben például Google térképen összegyűjtöttük az összes kezelőhelyet, de más forrásokból is lehet tájékozódni az interneten, hogy hová fordulhatunk. Az És mi van Tomival?-ban nem született mindenre válasz, de vannak benne nagy kérdések, amelyek esetleg jobban elgondolkoztatják a nézőt, ha nem is kapnak egyértelmű válaszokat. És a helyzetről lehet és kell beszélni a film köré épülő kampányban az elkövetkező hónapokban.