Hadaskám, ugye elégedett vagy? Látod, mind egymás sarkára hágunk a Facebookon, portálokon és tévéműsorokban, és taknyunk nyálunk összefolyatva sírunk utánad, olyan fontos vagy nekünk. Bárcsak meglett volna neked: milyen sokan tisztelnek, követnek, mennyien rajongnak a munkásságodért, nemhiába döglöttél bele minden riportodba. Mindig mondtam: a rendes munka kifizetődik, látod , ismernek, elismernek és mindenki odavan attól az orbitális, tűrhetetlen igazságtalanságtól, hogy meghaltál. Hogy csak ennyi idő jutott neked.
Ismertelek fűszálkarcsú gyakornokként a 168 órából (azt mondtad az idegességtől öklendeztél, mielőtt behoztad volna az első riportodat), nagyszájú pályakezdőként az Objektív newsroomjából, később magabiztos főszerkesztőként, amikor a kertévé jópár sikerműsorát irányítottad. Mindig felhívtál, ha fordult a kocka, ha történt valami, amit azonnal el kellett mondanod, találtál valamit, amit meg kellett fejtened. Minden ment neked, de sosem hitted el. Magabiztos csak az értékrended volt, az önértékelésed mindig vonal alatt maradt. A Prima Primissima közönségdíja talán javított valamit ezen. De hiába bizonygattuk, nagyszerű vagy, sosem hitted el. Most lazulhattál volna , erre kicsekkolsz, pedig annyira nem a generációd a soros, hogy egyenesen szégyenkezem a kortársaim nevében. Nekünk legalább jutott pár jó év, a mai sajtóviszonyok pont a rendes riportereknek őrlik fel az életét, ne tegyünk úgy, mintha rendben volna, hogy nem a közszolgálati tévében csinálhattad a dokumentumfilmeket.
Hadaska, drága, a lányom lehettél volna, de csak a tanítványom voltál. Üvöltöztünk néha, sokat röhögtünk, és még többször csitítottalak. Elfelejtettem szólni, hogy büszke vagyok arra, milyen nagyszerű újságíró lett belőled. Remélem most, hogy ennyien mondjuk egyszerre, elhiszed végre.
Meghalt Hadas Kriszta