A Helyszínelés című könyv zárójegyzetéből is tudhatjuk: ez a kiadás a Berlin Verlagnál 2007-ben megjelent kötet bővített, átdolgozott változata. A benne szereplő szövegek – egy kivételével – különböző kötetekben, folyóiratokban, illetve az Élet és Irodalomban már megjelentek magyarul, Nádas Péter rendszeres olvasói bizonyosan ismerik is őket.
Ennek ellenére a könyv – témáját, tartalmát tekintve – kétségtelen újdonságnak számít, méghozzá a válogatásban rejlő koncepció, a jelenlegi szerkezet által közvetített originális üzenet révén. A befogadó tehát azzal a többletjelentéssel lesz gazdagabb, amit a több évtizednyi különbséggel, eltérő motívumok alapján született, más-más műfajú írások épp a megváltozott kontextusukkal sugallnak.
A kötet írásai ebben a közelítésben az elbeszélő ideológiai-politikai öntudatosodását – ha tetszik: fejlődését – tárják elénk (aminek kemény erkölcsi/szakmai vonzatai is lesznek).
Ez a drámaiságot sem nélkülöző, a személyiség egészét alakító folyamat valamikor a Kádár-korszak elején kezdődik, s a szocialista világrend összeomlásán túl egészen jelenünkig, azaz a végső tanulságok kikristályosodásáig tart. Ebben az önnevelődésben vet számot egyre tudatosabban a vágyakkal és a lehetőségekkel, az „ideál és a való” ellentétével. A könyv ennyiben a Nádas-féle Elveszett illúziók dokumentuma, uralkodó idődimenziója pedig ebből eredően a még és a már szembesítése. Fő témája a rendszerrel való kiegyezés kísérleteitől a teljes tagadásig vivő út bemutatása. A végpontok között az átmenetiség stádiumai sorakoznak. Számunkra a Helyszínelésnek, mint egésznek, ez az evolúció a lényege.
A válogatás élén álló két tárcanovella elbeszélője újságíró, aki a lapnak küldött olvasói panaszok/kérések nyomán készít tényfeltáró riportot valamikor a hatvanas évek elején-közepén. A kis falvakban a látogatót nyomasztó körülmények fogadják, a mentális és az egzisztenciális állapotok egyaránt lesújtóak, a bajba jutottak errefelé teljesen kiszolgáltatottak a hivatalosságoknak. Persze, a fővárosból érkezett riporter a helybéliek számára maga is a fensőbbség – a szisztéma, a hatalom – képviselője, az igazukat keresők épp ezért remélik, hogy segíteni tud. A kötetbeli metamorfózis innen indul.
A naplószerűen rögzített címadó írás a Kádár-korszakból tekint vissza a Rákosi-diktatúra legsötétebb fejezeteire: a koncepciós perek diabolikus forgatókönyvére, mindenekelőtt a hamis terhelő vallomásokat kikényszerítő kegyetlen kínzásokra. (Mindezt az tette még ördögibbé, hogy a vallatók és áldozataik gyakran egyaránt kommunisták voltak.) A Helyszínelés narrátora évtizedekkel később egy normafai villában az egykori brutális bántalmazások belső tereit véli felismerni, s a „genius loci” a múlttal való számvetésre késztet. Maradandó hatású előjáték ez a jelen elutasításához vezető eszmélkedésben.
A Ma című novella, mely a kötet egyetlen kifejezetten belletrisztikai szövege az elbeszélő pszichés és mentális bénultságát ábrázolja – nagy művészi erővel. E lelkiállapot motívumrendszerében az a felismerés is rejtezhet, hogy a valóságos – értelmes – cselekvés esélyei illúzióvá váltak. Monográfiájában Balassa Péter (Boros Gábor nyomán) méltán utal arra, hogy Nádas pályáján ez az a periódus, melyben a „fiatalkori, gyerekkori két legfontosabb értékrendszer: a kommunizmus és a történeti kereszténység traumatikus hitelvesztése” bekövetkezett. A novellát a válogatásban egy önéletrajzi esszé követi (Tegnap), mely azt tanúsítja, hogy a Prágai tavasz 1968-as eltiprása milyen radikális cezúrát jelentett a szerző gondolkodásában. A tankhadoszlopok visszavonhatatlanná tették: a demokrácia minimuma is ellenkezik a „ruszofil nacionalizmus és a nagyorosz impérium értékrendjével”
Ugyanakkor az elbeszélő reakciói egy ideig még ingadoztak a teljes elutasítás és a feltételes együttműködés között. Ennek dokumentuma a korszak meghatározó kultúrpolitikusával, Aczél Györggyel folytatott levelezése. Az író mindenekelőtt egy független folyóirat létrehozása ügyében ír a párt illetékes vezetőjének (de a konkrétumokon túlmenően folyamatosan utal a fennállóval szembeni kritikus viszonyára is). Ma már kézenfekvőnek tűnik: ha valami, akkor ez a vállalkozás ott és akkor reménytelen volt. A maga idejében viszont, amikor a gazdasági reformok beindulásának, a kulturális mozgástér relatív tágulásának idején vagyunk, azaz nem volt ábrándkergető, aki egy ilyen üzenetváltástól eredményt remélt. A kudarc aztán meggyőzte: nincs esélye semmiféle párbeszédre.
A legátfogóbb konzekvenciákat aztán a kötetzáró mű (Parazita rendszerek) fogalmazza meg. A memoárszerűen induló, majd esszébe hajló írás, miként alcíme jelzi, arról „a szellemi és morális romhalmazról” szól, „amelyet a hidegháború hagyott”. Úgy rossz az egész, ahogy van – ezen az úton nincs tovább: az elutasítás teljessé kerekedik.
El lehet tűnődni azon, hogy mi késztethette az írót (és a kiadókat) egy ilyen válogatásra, miközben persze, tudjuk: korunk egyik legjelentősebb írója számára nincs szükség semmiféle apropóra, ha világnézeti/politikai eszmélkedésének stációit, a különféle diktatúrák, a hidegháborús viszonyok okozta torzulásokat kívánja egy egész kötet témájává avatni. Esetében ez önmagában fontos és értékes. Ugyanakkor a szabadsághiány nyomorúságának felidézése óhatatlanul mementóvá is lényegül, melynek időszerűsége nem lehet kétséges. Sem nálunk, sem bárhol a világon.
Ez a drámaiságot sem nélkülöző, a személyiség egészét alakító folyamat valamikor a Kádár-korszak elején kezdődik, s a szocialista világrend összeomlásán túl egészen jelenünkig, azaz a végső tanulságok kikristályosodásáig tart.
Ebben az önnevelődésben vet számot egyre tudatosabban a vágyakkal és a lehetőségekkel, az „ideál és a való” ellentétével. A könyv ennyiben a Nádas-féle Elveszett illúziók dokumentuma, uralkodó idődimenziója pedig ebből eredően a még és a már szembesítése. Fő témája a rendszerrel való kiegyezés kísérleteitől a teljes tagadásig vivő út bemutatása. A végpontok között az átmenetiség stádiumai sorakoznak. Számunkra a Helyszínelésnek, mint egésznek, ez az evolúció a lényege.
A válogatás élén álló két tárcanovella elbeszélője újságíró, aki a lapnak küldött olvasói panaszok/kérések nyomán készít tényfeltáró riportot valamikor a hatvanas évek elején-közepén. A kis falvakban a látogatót nyomasztó körülmények fogadják, a mentális és az egzisztenciális állapotok egyaránt lesújtóak, a bajba jutottak errefelé teljesen kiszolgáltatottak a hivatalosságoknak. Persze, a fővárosból érkezett riporter a helybéliek számára maga is a fensőbbség – a szisztéma, a hatalom – képviselője, az igazukat keresők épp ezért remélik, hogy segíteni tud. A kötetbeli metamorfózis innen indul.
A naplószerűen rögzített címadó írás a Kádár-korszakból tekint vissza a Rákosi-diktatúra legsötétebb fejezeteire: a koncepciós perek diabolikus forgatókönyvére, mindenekelőtt a hamis terhelő vallomásokat kikényszerítő kegyetlen kínzásokra. (Mindezt az tette még ördögibbé, hogy a vallatók és áldozataik gyakran egyaránt kommunisták voltak.) A Helyszínelés narrátora évtizedekkel később egy normafai villában az egykori brutális bántalmazások belső tereit véli felismerni, s a „genius loci” a múlttal való számvetésre késztet. Maradandó hatású előjáték ez a jelen elutasításához vezető eszmélkedésben.
A Ma című novella, mely a kötet egyetlen kifejezetten belletrisztikai szövege az elbeszélő pszichés és mentális bénultságát ábrázolja – nagy művészi erővel. E lelkiállapot motívumrendszerében az a felismerés is rejtezhet, hogy a valóságos – értelmes – cselekvés esélyei illúzióvá váltak. Monográfiájában Balassa Péter (Boros Gábor nyomán) méltán utal arra, hogy Nádas pályáján ez az a periódus, melyben a „fiatalkori, gyerekkori két legfontosabb értékrendszer: a kommunizmus és a történeti kereszténység traumatikus hitelvesztése” bekövetkezett. A novellát a válogatásban egy önéletrajzi esszé követi (Tegnap), mely azt tanúsítja, hogy a Prágai tavasz 1968-as eltiprása milyen radikális cezúrát jelentett a szerző gondolkodásában. A tankhadoszlopok visszavonhatatlanná tették: a demokrácia minimuma is ellenkezik a „ruszofil nacionalizmus és a nagyorosz impérium értékrendjével”
Ugyanakkor az elbeszélő reakciói egy ideig még ingadoztak a teljes elutasítás és a feltételes együttműködés között. Ennek dokumentuma a korszak meghatározó kultúrpolitikusával, Aczél Györggyel folytatott levelezése. Az író mindenekelőtt egy független folyóirat létrehozása ügyében ír a párt illetékes vezetőjének (de a konkrétumokon túlmenően folyamatosan utal a fennállóval szembeni kritikus viszonyára is). Ma már kézenfekvőnek tűnik: ha valami, akkor ez a vállalkozás ott és akkor reménytelen volt. A maga idejében viszont, amikor a gazdasági reformok beindulásának, a kulturális mozgástér relatív tágulásának idején vagyunk, azaz nem volt ábrándkergető, aki egy ilyen üzenetváltástól eredményt remélt.
A kudarc aztán meggyőzte: nincs esélye semmiféle párbeszédre.
A legátfogóbb konzekvenciákat aztán a kötetzáró mű (Parazita rendszerek) fogalmazza meg. A memoárszerűen induló, majd esszébe hajló írás, miként alcíme jelzi, arról „a szellemi és morális romhalmazról” szól, „amelyet a hidegháború hagyott”. Úgy rossz az egész, ahogy van – ezen az úton nincs tovább: az elutasítás teljessé kerekedik.
El lehet tűnődni azon, hogy mi késztethette az írót (és a kiadókat) egy ilyen válogatásra, miközben persze, tudjuk: korunk egyik legjelentősebb írója számára nincs szükség semmiféle apropóra, ha világnézeti/politikai eszmélkedésének stációit, a különféle diktatúrák, a hidegháborús viszonyok okozta torzulásokat kívánja egy egész kötet témájává avatni. Esetében ez önmagában fontos és értékes. Ugyanakkor a szabadsághiány nyomorúságának felidézése óhatatlanul mementóvá is lényegül, melynek időszerűsége nem lehet kétséges. Sem nálunk, sem bárhol a világon.
