„Nem arról van szó, hogy nem akarnak olvasni, hanem nem tudják, hogy hogyan kell”, nyilatkozta az a Nicholas Dames az Atlanticnek, aki huszanhat éve tanít amerikai irodalmat a New York-i Columbia Egyetemen. A helyzet itthon is kiábrándító, tudósít erről a Qubit cikke, hiszen „míg húsz évvel ezelőtt egy tizennégy hetes kurzus során tíz könyvet kellett elolvasni, az elmúlt években a bölcsészkar magyar szakán egy darab könyvet is nehéz volt a hallgatókkal elolvastatni”. Erről Fenyő D. György a Radnóti és az ELTE oktatója számolt be.
Az, hogy a bölcsészkar magyar szakán már az egy darab Békés Pál regény is nehézséget okoz (Závada Pál könyvét cserélte le erre, mert előbbi nyelvezete könnyebb), több mint drámai, de ezt különösebben nem is kell magyarázni. Az okostelefonok, a közösségi oldalak félperces videói vagy a tévésorozatok dömpingje által kreált világban szinte lehetetlen meggyőzni a gyerekek zömét a könyvek és az olvasás értékéről. Lassú és körülményes hordozó, és kit érdekel, hogy évszázadok óta a gondolkodás elmélyítésének egyik eszköze, amikor a világ mai legfontosabb jellemzője a gyorsaság, vagyis a felszín. A legszomorúbb, hogy ezzel a jövőbeli csatákat is elveszítjük, hiszen hogyan is érvelhetne az a magyar szakos leendő tanítványainak az olvasás szeretetéről, akinek az egyetlen Békés-regénnyel is gondjai támadnak?
A szakember ugyanakkor „az elmúlt évek olvasást elriasztó intézkedéseit” is okolja. Ezekből ma is akad bőven, mint például az október elsejétől életbe lépett, a könyvárakat egy évig rögzítő törvény, amely maximum tíz százalék árengedményt engedélyez az új könyvekre. Mindezt természetesen úgy vitték át ismét, hogy a könyvszakmával csak látszólag egyeztettek. Így a MKKE azon benyújtott javaslatát is lesöpörték, amely szerette volna az olyan potenciális vásárlókat hosszú távon is bent tartani a rendszerben, mint a diákok, pedagógusok vagy közszolgák. Nekik nagyobb kedvezményt is lehetett volna biztosítani, hiszen ők azok, akiknél az egyre drágább könyv igenis tétel, és ők a legérzékenyebbek a különféle akciókra.
Nem tudom, hogy megállítható-e a képek uralma, amelyet talán csak egy nagy áramszünet törhetne meg, ahogy a Truman Show című film ikonikus zárlatában, amikor a valóságshow fanatikus nézője magától értetődően nyúl a könyv után. Azt sem tudom, hogy vajon új „középkor” köszönt-e ránk, ahol megint csak egy vékony réteg lesz képes a bonyolultabb szövegek megértésére, de azt igen, hogy a fent említett kis vereségek vezetnek majd el ehhez. Egy ilyen helyzetben olyan átgondolt és összehangolt stratégiák kidolgozására lenne szükség a könyvszakma, a pedagógusok és a kormányzati szereplők bevonásával, ami már önmagában kész utópia. Azt is tudjuk, hogy e háromból melyik a legkevésbé alkalmas a szöszölős, elmélyült munkára, hiszen a végeredmény rövid távon biztosan nem hozna szavazókat.
Sokkal jobban örülnék, ha ezekről a disztópikus állapotokról inkább olvasnék egy túlszínezett regényben, és nem lennék benne nyakig. Mert egy könyv esetében mindig látható, hogy még meddig tart…
