Ki volt előbb: a költő vagy az urbanista-geográfus? Hogy jellemezné a kettőjük viszonyát? Főként annak tükrében, hogy a várostervezési projektjei nyelvi, etnikai szempontokat is figyelembe vesznek.
Teljesen közös tőről fakadnak, miközben folyamatos átjárás van a kettő között. Sokáig azt hittem, a geográfus énem az alap, amiből kiindul és oda is tér vissza minden, de mostanában tudatosult bennem, hogy valószínűleg egymással párhuzamosan mindig is megvolt mindkét oldalam, és hol az egyik, hol a másik volt egy kicsit erősebb. Ugyanakkor mindig támogatták egymást, jól kooperáltak. A közös nevező pedig az a beállítottság, ami bennem a legerősebb: a felfedezni vágyás. Kíváncsi vagyok, mindig megmozgat az, hogy elmenjek valahová akár fizikális, akár mentális értelemben. Megismerni valami újat mindig csábító számomra – akár magamról is. De semmi tudathasadás! (nevet) Ezek az „alámerülések” a geográfiát és az irodalmat is szerető és művelő énemet is kielégítik.
Merüljünk is alá rögvest a versei tükrözte városba, ahol leginkább a kocsmák világa, a pultos lányok, a hajléktalanok kapnak szerepet! Egy alulnézeti perspektíva.
Soha nem voltam hajléktalan, tehát nem a témabeli „otthonosság” mozgat, hanem mert mindig is a valóságnak ez a szelete érdekelt különösen, mivel őszintének érzem. Persze kíváncsi vagyok Párizs és Lisszabon turisztikai látványosságaira is, de a kevésbé népszerű helyek jobban vonzanak. Nemrég Erdélyben járva sem Vajdahunyad kastélyát látogattam meg, hanem a mellette fekvő egykori bányászvölgy lepusztult nehézipari övezetét, és erről kérdezgettem a helyieket. Ugyanígy, amikor ösztöndíjjal Macedóniában és Kazahsztánban töltöttem hónapokat, ehhez hasonló helyszíneket kerestem föl.
Sosem volt hajléktalan, mondja. A kötetben szereplő Te idióta barom című vers, melyben egy albérletből az utcára teszik, ezek szerint nem önéletrajzi ihletésű, minden plasztikussága ellenére sem?
De, az ihlető forrás ennél a versnél abszolút önéletrajzi. Egy évtizedes barátságnak vetett véget, amikor tíznapos ultimátummal az albérletünk elhagyására szólított fel a főbérlőnk, az addigi legjobb barátom. Nem is az új albérlet keresésének kényszere, de főként a baráti kapcsolatunk semmissé válása sokkolt – és sokkol a mai napig. És ez az érzet indított versírásra: egy hétköznapi dolog abszurditása. Vagy fordítva: ennek az abszurd helyzetnek a hétköznapisága.
Az sem hétköznapi, hogy a verseskötete lapjainak margójára a versek mellé kiemelt szavak, sorok kerültek – ennek a tipográfiailag is érdekes megoldásnak mi a (poétikai) funkciója?
Elsőkötetesként az ember igyekszik kitűnni, valami nem szokványossal felhívni magára a figyelmet. Erre jó eszköznek látszott ez a formai játék, ami már a kötet olvasása előtt magára vonja a tekintetet. A másik magyarázat pedig az, hogy a kötetbe válogatott ötven versen kívül voltak még olyan költemények az elmúlt három év terméséből, amelyeket szívesen láttam volna viszont a lapokon, és bár kimaradásra ítéltem őket, egyes részleteiket széljegyzetként oda tudtam illeszteni megfelelő helyekre a bekerült versek mellé.
Egyéb furcsaság, hogy a kötetben angol nyelvű versek is vannak, szám szerint öt, s mellettük ott a magyar verziójuk is. Melyik nyelven voltak meg előbb, illetve ezek fordítások, vagy sem? Mivel például a Találkozások–Meetings verspár végei nem szokványos módon rímelnek egymásra… khm… mondhatjuk, ördögi talánnyal zárulnak.
A versek magyarul íródtak, én fordítottam le őket. Épp a Találkozások született legelőször, egy nemzetközi projekttalálkozóra reflektálva, ahol kicsit ellentmondásosnak és diszkomfortosnak éreztem az egész megbeszélést. És mivel az ilyen értekezletek munkanyelve az angol, nem sokat hezitáltam, lefordítottam a verset. Aztán egész ciklussá nőtte ki magát ez a kettős nyelvűség, de már tematikailag változatosan. Ami a fordítást illeti: valóban, a Találkozások angol verziójának végén van egy kis fricska, polgárpukkasztási szándék, ami nem meglepő módon vitákat is generált egy líraműhelyes szemináriumon, amikor felolvastam. Magyarul így zárul a vers: „az ördög elalszik vállunkon, / miután fotót küldött magáról”; angolul pedig a következőképpen: „the devil falls asleep on our shoulders, / after sending a photo of herself”. Ha már szakítottunk a tradicionális férfi Isten-ábrázolással, miért ne tehetnénk meg ugyanezt az ördöggel is?
Ezen mi biztos nem veszünk össze, de azért hadd kérdezzem meg: Egy az Isten? Azaz a kötet címében is szereplő kíváncsiság Istene csak egy a sok közül a panteonból, vagy…?
Ha választani kell, inkább a keresztény Istenhez hasonló, de alapvetően nem így közelítettem meg.
Létező vagy csak – retorikai elemként – a versekben lakozik „Dani Istene” (hogy az egyik verscímet citáljam)?
Ő egy haver-Isten, egy barát, akivel ha úgy adódik, együtt tudok inni a kocsmában, majd hullarészegen az ágyamra fekszik; ha hibázik, elszégyelli, elröhögi vagy elkáromkodja magát – akinek ezer és egy arca és megjelenési formája van, és aki teljesen hasonló hozzánk, emberekhez, és aki ugyanúgy az enyém, mint bárkié… Nekem elég stabil istenhitem van: Isten van, és kész!
És a fentiekre utalva (nyelvtanilag is): férfi vagy nő?
Teljesen mindegy, ha tetszik, felhőkön ülő Mindenható, vagy hányásos szakállú ősz bácsi. Bármi, bárki lehet – kimeríthetetlenül és inspiratívan. A kötet verseiben csak néhány alakját villantom fel.
Az istenes versek mellett társadalmi-közéleti-politikai problémákra reflektáló költemények is szerepelnek a kötetben. Számomra az ilyesfajta témaválasztás a legtöbb esetben esendőnek bizonyul a líra műnemében.
Semmilyen téma nem esendő egy vershez, a terítő mintájáról, a hajléktalanok PET-palack-bizniszéről, anyánkkal való kapcsolatunkról, a kisebbségek jogairól éppúgy írhatunk… Bármiről. És azt gondolom: bármiről kell is írni! Ha úgy érezzük, érdekel a téma, és képesek is vagyunk versbe foglalni. A „szociolíra” műfaja még egészen gyerekcipőben jár idehaza, de lényegesnek érzem, hogy feltárjuk a társadalmi konfliktusok mélyebb rétegeit, hangot adjunk az elesetteknek – hogy a költészetbe emeljük őket, ez már önmagában is fontos. Hogy ezzel egy új csatornán közvetítsük azok hangját, akik nem tudják hallatni a sajátjukat.
Több verse éppen a „csatornákkal”, a versírással, az irodalmi közeggel foglalkozik. Hogy látja, hol a helye jelenleg benne?
Valahol a kör szélén, és próbálom beverekedni magam a közepébe. Sokan vannak, akik jól és ügyesen írnak, de a verseik publikálásával, pláne könyvbeli kiadásával elakadnak, és csak egy helyben topognak. Nem jó pedig, ha az írások az asztalfiókban maradnak. Ami a versírást illeti, azt gondolom, elsősorban a saját hang megtalálása és az arra való odafigyelés számít. A visszajelzések is fontosak, pláne, ha építő jellegűek, de mások véleményénél sokkal lényegesebb, hogy én mit szeretnék, hogy mit akarok leírni, és a saját hozzáállásom: az, hogy nem tudok nem írni.
+1 KÉRDÉS
És mi lesz akkor, ha az okoseszközök, az okosvárosok mellett megjelennek az okosköltők is? Azaz a mesterséges intelligencia művészi tevékenységéről mit gondol?
Mesterséges intelligencia által generált verseket olvasva egészen megnyugodtam, mert úgy látom, egy darabig még nincs esélyük a hús-vér költőket kiebrudalni az irodalomból. Ami persze változhat a későbbiekben. Ez egy kihívás. De a korábban mondottakkal összhangban én nem tartok ettől, mert azt a szinte fizikai tünetekkel együtt jelentkező felgyülemlett feszültséget, belső vágyat, késztetést, ami az íróasztalhoz ültet, hogy nekem most írnom kell, a mesterséges intelligencia soha nem fogja tudni produkálni, és ez bizonyos mértékig mindig meg is fog látszani a létrehozott művein. Elérhetünk ugyan oda, hogy még a legjobb irodalmi szerkesztőket is átveri, de attól még az emberek írni fognak verseket.
Balizs Dániel
(Kecskemét, 1986) költő; geográfus, a BME Építészmérnöki Karának tudományos munkatársa; a Litera-Túra művészeti magazin szerkesztője. Az ősszel megjelent A kíváncsiság Istene az első kötete. Százhalombattán él.
