Nem akarok ordítani
már elfelejtettem, kivel beszéltem, hogy
mindketten szeretünk temetőben sétálni, a
zöldre színezett halál illatában, lehajtott
fejű kőgalambok között, úgy faragták őket,
hogy ne lássuk a szemük, mintha félnénk,
hogy észrevesszük bennük saját tétova
elmúlásunk
nem akarok itt ordítani, mondta hangosan
az öreg a vonaton, a csengőhangja a 90-es
évek slágere volt, csak az öregek
telefonja szólal meg így, az unokájuk állítja
be, ez jó hangos szám, biztos meghallja az
öreg, amikor havonta megkérdezi tőle, hogy van,
és ők nem tudják, hogyan kell átállítani,
nem értenek hozzá, inkább
keresztrejtvényt fejtenek, félnek a
mennydörgéstől és megmetszik még
utoljára a szőlőt
nem akarok ordítani, de valami nagyon
nehéz, villamos csuklói közé préselődött
gondolatokkal, és csak utazom velük
valahová, dolgozni, hogy villanyt tudjak
kapcsolni, mikor esténként ordítok, mintha
szeretném látni a hangomat, ahogy
sörétként szétszóródva bevisz pár
találatot
a lépcsőn melósok üldögélnek, elfoglalják
széltében a kétharmadát, senki sem szól
rájuk, sört és hellt vedelnek reggel 9-kor,
hogy kitartsanak addig, mikor megvehetik
a következőt
tudom, hogy próbálkozol, mondta a
feleségem, közben arra gondolt, az apja
mindig szépen beszélt az anyjával, sosem
kérte tőle, hogy néha ő is fizessen, és
biztos azt sem kérte számon, miért
csak aznap kefél vele, amikor
peteérése van
nagyságról, jóságról, tehetségről beszélni
olyan, mint követ hajítani a Napba, egy
határ után távolság, sebesség, irány és idő
mind értelmezhetetlenné válik, vagy olyan,
mint magyarázgatni egy vízcseppnek, hogy
mekkora az óceán, vagy egy korty
oxigénnek, hogyha eljutna a légkör
pereméig, akár ki is szökhetne
a világűrbe
Isteni idő
Hajnal Évának
egy mozdulat, csak elválasztom magam
a kapaszkodótól, és már ki is esem a
vonatajtón a piros szegélyű peronra,
melynek bordázott sávozása vakoknak
hivatott segíteni, hivatalosan és
elhivatottan
e két szó semmit sem tud egymásról, akár
a vonaton a napi nyomorúságban magukat
könnyűnek láttató nők és férfiak és
gyerekek
csak egy mozdulat és kizuhanok a frissen
festett kőre, leporolom a farmerom és
észreveszem, hogy szabad vagyok,
és megrázkódom, mint eső után
a fecskék a piros háztetők
alatt
azt mondtam, utat látok magam előtt
és végig akarok menni rajta, közben
napnyugták araszolnak bennem, majd
bebábozódva feketére merevednek,
és hajnalként törnek ki
páncéljukból
utat, amiről senki nem tudja, hogy az
enyém, talán még én sem, de csak addig
az eltévedés, amíg félünk, addig tart
a múlás, míg csak a most a
fontos
a hullám vízcseppje sem előrehalad,
hanem körben fel és le, fel és le, míg
szét nem fújja fehér tajtékká a
szél
éjjel, mikor álmomban nehéz vagyok, mint
a kő, eldobom magam és gellert kapva
visszaérkezem, olykor eszembe jutsz, és
ez nem stimmel, mert nevetve ébredek,
mint a babák, ahogy sosem szoktam, és
isteni időként megáll a hajnal
és múlik, és megáll és múlik
könnyedén
