Szokás mondani, hogy hazánk házmesterország, elég elcsépelt mondás, de használatban van. Magába a foglalkozásba nem szokás belegondolni: mit csinál egy házmester, miért lett házmester, milyen felelősséggel jár a munkája? Erről is átfogóbb képet ad Ádám István Pál társadalomtörténész Házmesterek a vészkorszakban című műve, mely találóan „mentalitástörténeti diagnózisként” jellemzi magát, hiszen betekintést nyújt a budapesti zsidóüldözések rapszodikus időszakába az átlagemberek nézőpontjából. A Park könyvkiadó gondozásában megjelent művet kedd este mutatták be a Holokauszt Emlékközpontban.
A könyv eredetileg angolul született meg 2016-ban Budapest Building Managers and the Holocaust in Hungary címmel, a szerző ugyanis évekig külföldön élt, a Bristoli Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd Prágában kutatott és tanított, de dolgozott a washingtoni Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában is.
A szóban forgó könyv magyar fordítását Orosz Ildikó készítette el. Az eseményen a szerző beszélgetőtársai Klacsmann Borbála holokauszt-kutató és Gyáni Gábor társadalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a CEU és az ELTE professzora voltak, Lénárt András történész moderált. Gyáni Gábor mindjárt az elején fontosnak tartotta elmondani, hogy több szó használatos a holokausztra, a „vészkorszak” elnevezés közvetlenül a II. világháború utáni pár éves, nagyjából 1948-ig tartó időszakból ered. – A holokauszt és a soá kifejezések nyugatról erednek, és jóval később terjedtek el Magyarországon, mint a vészkorszaké. Ezutóbbi egy szégyellős kifejezése az egész eseménysor leírásának, valószínűleg a mohácsi vésszel hozható rokonságba, hiszen arra használták előtte. – Az akadémikus megjegyezte, hogy a címben használt kifejezés épp a 60-as években kezdett el végleg eltűnni, most a szerző visszahozta.
Lénárt András kiemelte, Ádám István Pál könyve nem csak a zsidóüldözések időszakára koncentrál, hanem az előzményeket is vizsgálja, lényegében egy házmestertörténetet tár elénk, ezáltal kutatja ennek a foglalkozási csoportnak a motivációit: miből éltek, honnan érkeztek, miért dönthetett egyik vagy másik házmester úgy, hogy megvédi vagy épp kiszolgáltatja az üldözötteket az erőszaktevőknek. A moderátor felolvasott egy részletet a könyvből, mely a Házfelügyelők Lapja (megjelent 1923 és 1944 között) egy cikkéből idéz, ebből az látszik, hogy egyrészt a vészkorszakra már kialakult valamiféle szakmai önérzete a házmestereknek, másrészt egyfajta hatósági személyként is tekinthettek magukra. Gyáni Gábor elmondta, a házmester szerepe a kiegyezés utáni, fővárosi bérházépítés során vált fontossá, már maga a szó, hogy „házmester” specifikus, angolra szinte lefordíthatatlan, mert az angolszász kultúrában nem létezik ez a foglalkozás, német területen viszont igen (Hausmeister), ahol is Berlinben hasonló, körgangos bérházak épültek, ezek földszintjén helyezkedett el a házmester kis lakása. A házmester feladata volt a lakóépület karbantartása, adminisztrációs tevékenységet is ellátott és éjszakánként kapuőrként működött, este tíz után ugyanis kapupénz fejében lehetett csak bejutni a házakba, mely számos konfliktust szült. – Ezek az emberek általában agrárszegény, alacsony iskolázottságú, vidékről jött személyek voltak, akiknek egy szerény egzisztenciát biztosított a házmesterség, elsősorban lakást – emelte ki a társadalomtörténész, aki emlékeztett arra is, hogy ez az ágybérlet időszaka, amikor annyira megoldatlan volt a lakhatás kérdése, hogy sokan még szobát sem tudtak bérelni, csak ágyat. A házmester átlátta a bérház működését, ismerte a lakókat, ezáltal kulcsszerepe lett a zsidóüldözés időszakában, de a szerep sokösszetevős volt.
Klacsmann Borbála holokauszt-kutató úgy fogalmazott, mikrotörténetpártinak tartja magát, nagyon örült a könyv megjelenésének, mert abban a szerző több házmester személyes életútját is feltárja, amitől még olvasmányos is lesz. A holokauszt-kutatásban elterjedt a zsidóüldözésben érintettek hármas kategorizálása: szemlélő, elkövető vagy embermentő, mely a szakértő szerint túlzottan sarkos. – Kellenek a tipológiák, de pont azért, hogy utána lehessen berzenkedni, hogy miért nem jók a besorolások. – mondta Klacsmann Borbála, aki szerint a házmesterekre eleve nem is alkalmazható a hármas tipológia, hiszen alapvetően szemlélőnek vélnénk őket, de némi aktivitást is mutattak, melyben volt elkövetői és embermentői attitűd egyaránt. Mindehhez hozzátartozik, hogy volt olyan házmester, aki a külvilág felé elvakult antiszemitának mutatta magát, hogy ne keltsen gyanút, a valóságban viszont elhazudta, hogy lennének izraelita lakói az általa felügyelt bérháznak. A Házmesterek a vészkorszakban nagyon sokszínű képet ad erről a szomorú időszakról.
Az új könyvhöz kapcsolódik a Holokauszt Emlékközpont jelenlegi időszaki kiállítása is, mely a zsinagóga karzatán tekinthető meg, címe: „Hazatérése nem kívánatos.” és a hétköznapi emberek holokauszthoz fűződő viszonyát mutatja be. A márciusig megtekinthető tárlat öt foglalkozási csoport tagjainak bemutatásán keresztül láttatja ezt a rendkívül radikális időszakot, kurátorai a szerző, Ádám István Pál és a moderátor Lénárt András. Ahogy a szinopszisa ígéri, a kiállítás átfogó társadalomtörténeti, mégis emberközeli képet kíván adni a budapesti zsidóüldözésekről. Nagyon izgalmas és elgondolkodtató kiállítás, melyben a házmesterek is kapnak egy saját blokkot.
