A Lovesick Blues – eredetileg: I've Got the Lovesick Blues – zenéjét Cliff Friend komponálta, szövegét Irving Mills írta 1922-ben, és a dal az Oh, Ernest! című Broadway-musicalben hangzott fel először. A feldolgozással nem volt egyszerű az élre kerülni, mert nagy hatású számok sorakoztak az 1962-es élmezőnyben: a második helyen az örökzöld Let’s Dance következett Chris Monteztől, a harmadikon az akkoriban kultikus Telstar a Tornadostól, az ötödiken a máig a placcon lévő Loco-motion Little Evától.
A Lovesick Bluest Hank Williams is felfedezte, sőt akkora slágerré búgta 1949-ben, hogy két hét alatt 50 ezer példány kelt el a számot tartalmazó korongból, és az alabamai szerző-énekes rövidesen ezzel zárta egész Amerikát megmozgató műsorait. Egészen addig, amíg 1953 szilveszterén, alig harminc évesen, rejtélyes – és sosem tisztázott – körülmények között meghalt.
Ifield átdolgozásában fél év alatt egymillió példányt adtak el a Lovesick Blues kislemezből, amely Ausztráliában a második helyre került. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert az előadó Angliában született, Ausztráliában nőtt fel, majd 1959-ben, huszonkét éves korában visszatért az Egyesült Királyságba. Ekkor adta ki az I Remember You című kislemezét, amely hét hétig uralta a brit sikerlistát, és megágyazott a Lovesick Blues előmenetelének.
Ifield, aki idén májusban, nyolcvanhat esztendős korában hunyt el, 1963-ban együtt turnézott a Beatlesszel, ennek nyomán közös nagylemeze jelent meg a Fab Fourral, amelyen nyolc szám tőle, négy (Please Please Me, From Me to You, Ask Me Why, Thank You Girl) a Beatlestől hangzott fel. Ifield repertoárjában két adaptáció is volt, az egyik a The Wayward Wind, a másik az Unchained Melody; ezek a replikák nem fenyegették a dalt világslágerré avató amerikai előadók, Gogi Grant és a Righteous Brothers primátusát.
A „nemzetközösségi” énekes így is derűlátóan említette: „Azt szeretném, hogy ha bárhol a világon leszállok a repülőgépről, biztos lehessek abban, valaki felismer. Nem csupán arról van szó, hogy nyomot akarok hagyni, hanem arról, hogy az emberek részévé váljak mindenütt.”
Ez a zajos sikerek ellenére sem sikerült, ahogyan a Lovesick Blues további különlegessége is egy váratlan csalódás. Másfél évtizeden át – 1982 és 1996 között – ez volt George Strait egyetlen felvétele, amely nem került a Top Tenbe az Egyesült Államok countrylistáján. A romantikus Straits közkeletű megnevezése Amerikában „a country királya”, miután 44 listavezető dala, 33 platina- és 38 aranyalbuma volt idáig. Kivételes felsülése a Lovesick Blues-zal azért is feltűnést keltett, mert 1986 és 1989 között tizenegy egymást követő számmal állt a countrylajstrom élén. Ám 1986 szomorú éve volt: autóbaleset következtében elvesztette tizenhárom esztendős lányát. Akkoriban azt mondta: „Megpróbálom túlélni az időt.”
Azóta majd négy évtized telt el, és legutóbbi CD-jét, a Cowboys and Dreamers című, a sorban a 31. stúdiólemezét az idén szeptemberben adta ki a legendás szerző-énekes, aki már 2012-ben – hatvan évesen – bejelentette, hogy visszavonul a turnézástól. A híres számainak egyike után The Cowboy Rides Away Tournak nevezett utolsó körútja 2013. január 18-án kezdődött a texasi Lubbockban, és az ugyancsak texasi Arlingtonban ért véget 2014. június 7-én. (Maga Strait is texasi fickó, akárcsak – ifj. Kalmár Tibor Koós Jánosnak írt magyar szövege szerint – Speedy Gonzales.) A negyvenhét állomásból álló turné valamennyi előadására órák alatt elkeltek a jegyek, Arlingtonban 104 793 ember előtt zajlott a búcsú, a bevétel több mint 18 millió dollár volt. A nézők párás szemmel, elcsukló hangon dúdolták a Does Fort Worth Ever Cross Your Mindot, a Troubadourt, az Amarillo by Morningot, az I Cross My Heartot, a Fool Hearted Memoryt…
Összesen negyven szám hangzott fel, amíg a cowboy ellovagolt. A Lovesick Blues nem volt köztük.
