De néha már az is elég volt a jóleső borzongáshoz, hogy kiejtsem magamban Andalúzia nevét, ami mindig az andalgást hívta elő bennem, aminél romantikusabbat nem is tudtam elképzelni a szenvedély földjén.
Ezért is voltam csalódott, amikor a nejem (életem másik nagy szerelme) húzni kezdte a száját, amikor felvetettem, hogy jó lenne kiruccanni Madridba pár napra. Nem is a főváros volt igazából a cél, hanem Toledo, mert azt olvastam a kisvárosról valahol, hogy egy négyzetkilométerre vetítve itt van a világon a legtöbb kulturális látványosság. Élőben persze még ennél is nagyobb élményt jelentett, és a nejemet is rajongóvá tette, mert pillanatok alatt megsemmisítette minden előítéletét. Azóta ezekre az előítéletekre célozva csak az „ingerszegény” Spanyolországként emlegetjük magunk között, főleg, hogy többször is kiderült, hogy az ország kulturálisan igazi aranybánya.
Most, a DANA idején is ott voltunk, csak épp több száz kilométerrel arrébb, Málagában. A repülő kapitánya akkor este még büszkén jelentette, hogy viszonylag simán (némi turbulenciát nem számítva) kikerültük a vihart, amiről csak másnapra derült ki, hogy milyen szörnyű pusztítást okozott. Egy pillanatra a szívem is kihagyott, hiszen Valencia a szívem csücske, korábban egy hónapig laktunk ott, és nem volt olyan szeglete, amit ne szerettünk volna meg a modern épületeitől (a művészetek és tudományok negyede) a kiszáradt folyót hosszú parkká változtató koncepción át a széles fövenyű tengerpartjáig. Aztán persze érkeztek a hírek az egyre nagyobb számú áldozatokról is.
Ahol mi jártunk most (Málaga mellett Sevillában és Córdobában) látszólag ugyanúgy zajlott a turistáktól és az éjszakai élettől pezsgő élet: tele voltak az éttermek, a szűk utcákat megtöltötte a zsivaj, pattogott a gitárzene az utcán, a boltok tárt karokkal várták a vásárlóikat. Csak az élesebb szeműek vehették észre a félárbócra engedett spanyol zászlót a kormányépületeken, s talán a halottak napi körmenet még nagyobb sűrűsége jelezhette, hogy egy egész ország gyászol. Miközben a felszín alatt mindenki a híreket bújta, és önkéntesek ezrei indultak segíteni a bajbajutottakon.
Felfoghatatlannak tűnt az élet két arca: a képeslapokra illő gondtalan zsibongás itt, és a tragédiát és pusztítást elszenvedő döbbent csend ott – amelynek dühe odáig vezetett, hogy a régiót felkereső királyi párt megdobálták sárral, meg azzal, ami a kezük ügyébe esett. Az járt a fejemben, ahogy róttuk a córdobai zsidónegyed festői utcácskáit, hogy mi kell még ahhoz, hogy komolyan vegyük a természet vészjelzéseit. Mikor fog végre a politika a saját köldöknézésén túl végre leginkább arról szólni, hogy mentsük a menthetőt, tegyük meg azt, ami most még, az utolsó órában megtehető? Egy ilyen katasztrófa után miért nem arról szól a politika hetekig, hónapokig, évekig, hogy miként fogható vissza a káros emberi tevékenység, ami az éghajlatváltozásban csapódik le? Miért nem ez a legsúlyosabb problémánk, félretéve a pártpolitika nevetséges cicaharcait, amely békeidőkre szól? Érthetetlen. És ha szerencsénk van, épp ezt az ítéletet olvassák majd a fejünkre a valahogy mégiscsak túlélő nemzedékek.
De amíg a felelős képviselőink csak négyéves ciklusokban képesek igazán gondolkodni, és olyanok veszik át a kormányrudat a megkerülhetetlen országokban, mint Trump, nekünk csak a (mind életekben, mind anyagiakban) egyre drágábbá váló romeltakarítás marad.
Megható most is a szolidaritás számtalan jele. A valenciai Príncipe Felipe Múzeum előtt lapátokkal és seprűkkel sorakozó önkéntesek, akik arra várnak, hogy beosszák őket a munkálatokhoz, amelyek az élet folytatását ígérik. Ezt az egységet, ezt a szándékot kellene képviselnie maradéktalanul a politikusoknak is azzal, hogy megpróbálják megelőzni a bajt, csökkenteni a kizsigerelt természet válaszcsapásainak súlyát. Olyan meló ez, amely minden eddiginél nagyobb alázatot, előretekintést és felelősségvállalást jelentene. Vajon a mai vezetőink közül hányan képesek erre?
Andalúzia most is bárkit képes elvarázsolni. Aki a gondtalanságba szerelmes, pár nap alatt megint kiélvezhette a megnyugtató érzés andalító oldalát anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna a sikátorokon túl gyülekező viharfelhőkre. De a felelősség ott kezdődik, hogy nem fordítjuk el a fejünket. Ezzel az egyszerű mozdulattal. Mert ha már odanézünk, segíteni, cselekedni is könnyebb lesz. Túl változatos és túl szép ez a lépten-nyomon felvillanó humán örökség, az élet diadala ahhoz, hogy veszni hagyjuk a saját önzőségünk és rövidlátásunk okán. Mert kétségeink ne legyenek afelől, hogy a feldühödött természettel szemben ki húzza majd a rövidebbet. Újra és újra.
