Még a nyár végén, amikor hétvégente a pesti alsó rakpartot a gyalogosok vehették birtokba, a Viadukt bár sarkánál, egy asztal körül több ember nézelődött. Az asztalon két varjú állt, körülöttük emberek, akik beszélgettek, és csodálták a fekete tollazatú szárnyasokat. Amikor az asztalhoz értem, az egyik varjútartó srác éppen pakolta össze a cókmókját és a varjút, akit nemes egyszerűséggel Madárnak nevezett el. Viszont Pintér Attila, a varjúsimogatás főszervezője és Veres Dorottya önkéntes varjúsegítő készségesen állt az érdeklődők rendelkezésére.
Attila elmesélte, hogy a varjúsimogatás ötlete onnan indult, hogy a XIII. kerületben a szaporodó feljelentések miatt varjúbefogókat, úgynevezett Larsen-csapdákat tettek ki, hogy élve fogják be az állatokat. Amikor Attila megkereste a kerületi tisztviselőt, a hivatalnok elmondta, hogy több megkeresést kaptak azzal kapcsolatban, hogy a madarak emberekre támadtak, és egyesek már attól féltek, hogy valakinek kivájják a szemét a szárnyasok. Ekkor határozott úgy a kerület, hogy csapdákkal orvosolják a problémát. Attila kerületi lakosként nem nézte jó szemmel, hogy a szárnyasokat így fogják be. Egy percig sem gondolta, hogy a varjak vadállatok lennének, és örömükben támadnak emberekre.
Nem akartak bántani
Amikor ezek az esetek történtek, a varjak éppen a fészkelési időszak végén jártak. Érdemes tudni, hogy a varjak fészekhagyók, vagyis a fiókák kirepülnek valahogy a fészekből, de utána a földön randalíroznak, amíg nem erősödik meg a szárnyuk kellően, hogy vissza tudjanak repülni a biztonságot nyújtó fészekbe.
Ilyenkor a szülők kellő távolságból figyelik a csemetéjüket, és ha az ember feléjük közelít, netán meg akarja fogni a kicsinyüket, akkor hangos rikácsolásba kezdenek, és ha ez nem segít, fizikálisan is megpróbálják elijeszteni a fiókára leselkedő veszélyt.
Ugyanis félelmet szeretnének kelteni, nem pedig bántani.
