Sem a Fidesz, sem az ellenzéki közönség nem látszik érteni a Magyar Péter-jelenségnek nevezett közéleti trendforduló lényegét. (Tipp: ha az számítana, hogy kinek van igaza, akkor nem élnénk tizenötödik éve a NER-ben – de nem az nem számít.) A hatalom újra és újra a régi módszerekkel próbálja kiiktatni az új fenomént, a maga szemszögéből logikusan, hiszen Vonánál, Jakabnál, Juhász Péternél (stb.) bevált – aztán csak néz, hogy ezúttal miért nem válik be. A publikum meg arra vár, az előzmények tükrében meglehetősen naivan, hogy győzzön végre az igazság. Nem fog győzni; részben, mert nem ilyen a világ, részben pedig azért, mert igazságból közel annyiféle van, mint választópolgárból – egyszerre nem győzhet mindegyik. De van jó hír is: a rendszernek léteznek törvényszerűségei, amelyeket Magyar, vagy a mögötte álló szellemi hátország mintha még maguknál a rendszergazdáknál is jobban ismerne. A bekészített bombát – sokan hallottak róla, akik a nyilvánosságban dolgoznak; talán ez is a bomlás jele – mindenesetre sikerült hatástalanítania ezzel a tudással, nem először, és talán nem is utoljára.
Vasárnapi sajtótájékoztatója egyszerre tűnt átgondolt és kétségbeesett lépésnek: a fő célját elérte, de az indokoltnál több mellékhatással. Arra gondolunk, hogy aki az orbáni pártállamot akarja leváltani, az egyrészt jobb, ha nem vár igazságszolgáltatást, erkölcsöt, emberséget sem az államtól, sem annak kulcsfiguráitól. Másrészt pedig jó, ha csak akkor üt, amikor nagyon erős lapok vannak a kezében. Továbbá, mivel a túloldalon még mindig sokan vannak, mindenkire (minél többekre) szükség lenne a váltáshoz – nem célszerű egyes választói csoportokat, illetve a nekik fontos emblematikus figurákat elidegenítenie, a harc hevében sem. És ez még mindig nem az igazságról szól, csak a praktikumról. Az igazság ugyanis az, hogy a többségnek elege lett – nem csak Orbánból, de mindenkiből, akit a leváltásra ítélt rendszerhez kapcsol. Minden megfejtési kísérlet, ami nem ebből indul ki, egy ideig most kudarcra lesz ítélve.