zsidókérdés;SZFE;

- Nem zsidó dráma

Beugró

Zsidó színészképzést indít az új Színház- és Filmművészeti Egyetem, érkezett a hír pár napja, de ahogy lenni szokott, máris forrnak az indulatok. Holott a jövő tanévben startoló zsidó színházi specializáció egyik osztályvezetője a bukaresti zsidó színház igazgatója lenne, az a Maia Morgenstern, aki a nemzetközileg is elismert román színművész. Aki ismeri, látta már színpadon, tudja, hogy a neve garancia a minőségre. Mentornak Szinetár Miklóst is felkérték, ám ő végül kihátrált a projektből, amikor szembesült a terv körül felcsapó indulatokkal. „Olyan légkör alakult ki az induló osztály körül, aminek a kezelésére alkalmatlannak érzem magam”, írta a Facebookon közzétett nyilvános levelében. „Tanításra még volna kedvem, de harcokhoz semmiképp”, tette még hozzá.

Nem is nagyon lehet vitatkozni ezzel a hozzáállással. Lassan már ahhoz is fáradtak vagyunk, hogy feltegyük a didaktikus kérdést: vajon miért válik minden, látszólag előremutató ötletből megosztó bunkerharc? A sok összetevő között nyilván ott van, hogy az új SZFE eleve annak a szimbóluma, hogy miként lehet bizonyos kulturális kérdéseket erőből, egyeztetés és valódi tárgyalások nélkül „megoldani”. Úgy, hogy az a későbbiekben szinte minden együttműködést kizárjon a helyzetbe hozott és a kiebrudalt szakma képviselői között. Az új osztály elvileg azzal a céllal jött létra, hogy a tervek szerint 2025-ben a Firgun Házban induló zsidó színház számára képezzenek szakembereket. Zsidó színház már van nálunk, a Gólem, ám annak igazgatóját, Borgula Andrást „természetesen” nem keresték meg a dolog kapcsán, bár a laikus szerint ez igencsak logikus lépés lett volna.

Borgula sietett is közölni – szintén a Facebookon –, hogy az „égbekiáltó butasághoz” nincs köze, nem támogatja és nem is felelős érte. Még ennél is élesebben fogalmazott Karsai György, a régi SZFE oszlopos tagja, aki szerint „ízléstelen, rossz zsidó vicc ez az egész”. Majd arra is rámutatott, hogy az elméleti képzésben helyet kapott „zsidó drámák tanulmányozása” eleve problematikus, hiszen a zsidó dráma kifejezés „esztétikailag nem értelmezhető”. Mitől lenne ugyanis egy dráma zsidó? A témája, szereplői, a szerző vagy netán a rendező vallási hovatartozása alapján? Márpedig ha ez nincs tisztázva – de hát hogy is lehetne? – akkor, figyelmeztet Karsai, máris megérkezünk a címkézéshez.

Tételezzük fel, hogy az ötlet merő jó szándék eredménye. Csakhogy mit ér ez, ha nincs mögötte széles körű szakmai konszenzus, ezerszer is átrágott és egyeztetett koncepció, amelyhez valóban jó szívvel lehetne csatlakozni. Persze ez mind sokkörős meló, ám az indulatokat csak ez a macerásan demokratikus hozzáállás képes megelőzni, hogy tényleg minden szereplő a magáénak érezze a projektet. Ami viszont az elmúlt években pontosan látható, hogy a NER-nek nincs kedve a kultúrával szöszölni, leosztotta a megfelelő és megbízható embereinek, hogy majd azok oldják meg, vagyis monopolizáljanak mindent a maguk kénye-kedve szerint. Ebből viszont nem kultúra lesz, hanem egyre rosszabb és rosszabb viccek, amelyeken egyre nehezebb nevetni.