A minap, két kis üres palackommal, már kérdés nélkül fordultam ki abból a közértből, ahol egy hónapja „sajnos” mindkét visszaváltógép „rossz”.
A múltkor is nagyon sajnálták, de nem tudták, mikorra javulnak meg, egész nap hívják a szervizt, de hát sajnos. Továbbcsoszogván, utamba akadt egy másik bolt, ahol viszont, nagyon helyesen, az üzleten kívül üzemelnek az automaták. Már hogy a háromból egy, amelybe épp a 67. palackot helyezte a vidám, mondjuk úgy, megélhetési visszaváltó. Ám gyorsan végzett, sőt, autójába pattanva, a saját vizespalackját is nekem ajándékozta, majd, az adományozás és az újabb pénzmag feletti örömében, csikorogva elhajtott. Magam, az immár három palackomat, a mögöttem álló szakerő tekintetétől övezve, ha nem is könnyen, de visszaváltottam. Bár az utalványról, meglepetésemre, kiderült, hogy az a lánc többi egységében is elkölthető, gondoltam, helyben elverem a 150 forintom. A húspultnál az előttem álló srác megkérdezte, kérek-e abból, amit ő venne, mert akkor hagy nekem. Kértem és hagyott. Bár a kasszánál kicsit várnom kellett, amíg a pénztáros a megtelt automata ügyében intézkedett, egy pillanatra azt éreztem, mintha egy többé-kevésbé működő országban élnék. Feltűnő volt és őszintén szólva megzavart. Én, kérem, a fülem mellett zúgó parittyák és buzogányok közepette, nyakamat behúzva, tekintetemmel, kifeszített huzalokat és csapóajtókat keresve, a földet pásztázom. Megszoktam. Ha a sors néhány percig – másutt alapvetőnek nevezhető gesztusokkal, vagy az átverés elmaradásával – kényeztet, az kizökkent és fáraszt.
Úgyhogy gyorsan visszarohantam a lezárt gépekhez és újra elmondattam az eladóval, hogy ők mindent megtesznek, rajta vannak, de sajnos, önhibájukon kívül. Kicsit csodálkozott, amikor látta megkönnyebbülésem, így, nyakát behúzva, továbbállt.