Még sokáig emlegetik majd a 2024-es amerikai elnökválasztást, elsősorban Donald Trump személye miatt. Hogyan történhetett ez? - teszik fel a kérdést. Ez az elemzés nem vállalkozik arra, hogy választ adjon, miért nyert Trump. Inkább csak fölvillantja, milyen jelenségek vezettek oda, hogy ma a világ kénytelen megbarátkozni második elnökségének gondolatával.
Valójában az 1896-os választás tekinthető mérföldkőnek, amikor a nagyvárosok döntötték el a választást, és az akkor baloldali pozíciót betöltő William Jennings Bryan vereséget szenvedett a republikánus, konzervatív William McKinley-vel szemben. Richard Hofstadter, a populista hagyománnyal szemben ellenséges történész azt írta The Age of Reform című könyvében, hogy „az Egyesült Államok falun született, ám a városban nőtt fel.” 1850 és 1900 között a városi lakosság aránya 15 százalékról 45 százalékra növekedett az Egyesült Államokban. Az 1896-os választás volt az első, amikor a nagyvárosi szavazók elbillentették a mérleg nyelvét, ami - Hofstadtert idézve - csapást mért a populisták és a radikális demokrata pártiak által képviselt „agrármítoszra”.
Ha összehasonlítjuk az 1896-os elnökválasztáson a jelöltekre adott szavazatok eloszlását a legutóbbi választással, akkor felfigyelhetünk egy érdekes földrajzi összefüggésre: a Republikánus Párt és a Demokrata Párt szinte helyet cserélt a térképen. Akkor a republikánusok uralták a két partot, ma pedig a demokraták, ugyanakkor a Középnyugaton pont fordítva alakult a két párt erőviszonya. Ma Donald Trump hatalmas fölénnyel nyert azokban a középnyugati államokban, amelyek valaha a baloldali, szociális, afroamerikai-barát farmerpopulizmus fellegvárainak számítottak: Nebraskában, Kansasban, Iowában, Wisconsinban, Wyomingban és részben Oklahomában. A farmerpopulizmus szülőföldjén Trump elvitte a választók 60 százalékát.
Természetesen közben eltelt 128 év, azalatt a két párt programja megváltozott, ahogyan az amerikai társadalom, a gazdaság, a helyi közösségek is átalakultak. A középnyugati és nyugati államok lakossága a sztereotípiák szerint az átlagnál jobban ragaszkodik ahhoz, amit Hofstadter „jenki-protestáns ideának” nevezett: a hagyományokhoz, a vallásosság értékéhez, a kisközösségi önigazgatás szelleméhez, a közvetlen demokráciához, a kemény munka és a tanulás megbecsüléséhez, a fegyvertartáshoz. S mindezekhez nem igényli a szövetségi kormányzat támogatását.
De hogyan váltak a demokrata párti fellegvárak republikánussá? Hiszen az értékrend önmagában még nem magyarázza meg ezt. Az 1910-20-as években sokan úgy érezték, hogy az urbanizáció, az iparosítás, az azzal részben összefüggő bevándorlás, a mozi és rádió terjedése együttesen elmossák az amerikai társadalom alapjának tekintett puritán munkaetikát, a hagyományos vallásos értékrendet. Martin Heidegger a szorongást a „semmi megragadásának” nevezte. A szorongás sokak alapélményévé vált a modernitással a XIX. században, amikor az ipari társadalom kialakult, szétzúzva a korábbi közösségeket, átalakítva az időhöz, munkához, pihenéshez, valláshoz és közösségi léthez való viszonyt.
A XX. század elején a szorongásélmény kísérő jelensége az Egyesült Államokban a meg-megújuló morális pánik: a félelem attól, hogy a bevándorlók, szocialisták, anarchisták, németek, zsidók, kommunisták aláaknázzák a demokráciát. Ez vezetett az I. világháború idején a németellenes incidensekhez, az antiszemitizmus, rasszizmus és sovinizmus erősödéséhez (1915-ben bontott zászlót a második Ku-Klux-Klan), az anarchista- és szocialistaellenes „vörös hisztériákhoz”. 1928-ban, amikor a katolikus vallású Al Smith végigutazott a Délen, a leírások szerint az utat sűrűn szegélyezték a lángoló keresztek. A protestáns valláson belül a Biblia betű szerinti értelmezéséhez ragaszkodó ún. fundamentalisták és a „liberális” vagy „modernista” irányzatok küzdelme kiéleződött. Az 1930-as évektől aztán megkezdődött a Demokrata Párt „hosszú menetelése”, Franklin Delano Roosevelt elnökségével.
A New Deal jelentős mértékben kiszélesítette a szövetségi kormányzat hatáskörét, amit sok konzervatív a fasizmus és kommunizmus felé való elkanyarodásnak tekintett. Ma már döbbenetes, és nem is teljesen érthető, hogyan tudtak egyenlőségjelent tenni a New Deal és a diktatórikus irányzatok közé. Ám a gazdasági tervezés gondolata olyan mértékben új volt, és annyira hasonlított Mussolini és Hitler modelljéhez, hogy sokan a szabadságjogok megsemmisítésével vádolták Rooseveltet. A média tudatos felhasználása is az új kormányzati stílus része volt: Roosevelt a rádiókészülékeken keresztül szólt az amerikaiakhoz, ugyanakkor gyakran bírálta az újságírókat.
A New Deallel a Demokrata Párt lassan elindult a jóléti államhoz vezető úton, mely Lyndon B. Johnson elnök Great Society nevű programjával érte el csúcs- és végpontját. A roosevelti koalíció, azaz a Demokrata Párt hagyományosan hűséges bázisának tekinthető katolikus vallású írek és a protestáns déliek, valamint a zsidók, az újonnan megnyert afroamerikaiak, a kékgalléros munkások és középnyugati farmerek szövetsége sokáig megbonthatatlannak bizonyult. Ám idővel a Republikánus Párt felismerte, hogy ez a szövetség fellazítható. A Demokrata Párt konzervatív ízlésű csoportjai egyre idegenebbül szemlélték az 1960-as évek egymást részben átmetsző folyamatait, az afroamerikai, spanyol ajkú, indián, női és meleg polgárjogi mozgalmak erősödését, a diáklázadók és hippik szubkultúrájának kibontakozását, valamint az enyhülést a hidegháborúban. A Republikánus Párt a kulturális kérdésekkel - mint az abortusz, fegyvertartás, részben a bevándorlás - fokozatosan mind nagyobb csoportokat szakított le a demokrata pártiak hátországából.
Az európaiak nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal, hogy amerikaiak milliói számára a kulturális kérdés fontosabb, mint a gazdasági elosztás. Tipikus példa a fegyvertartás értelmezése, illetve az azzal szembeni értetlenség az Atlanti-óceán innenső oldalán. Sokszor leegyszerűsítik a kérdést egyfelől a rejtett rasszizmusra (mondván, a fehérek azért ragaszkodnak annyira a fegyvereikhez, mert titokban számítanak egy fekete-fehér polgárháborúra), másrészt a bűnözésre (hogy a paranoiás, televíziós sorozatok, zsarufilmek, akciófilmek, horrorok által agymosott amerikaiak rettegnek, azért halmoznak fel irdatlanul sok fegyvert). Nehéz Európából, különösen a kis területű, sűrű városhálózattal rendelkező Magyarországról megérteni, hogy az Egyesült Államok nagy része ma is lakatlan, inkább vad, mint regényes tájék, ahol a farmok akár egynapi járóföldre lehetnek egymástól. A fly-over államok fölött elrepülő üzletember könnyen leszólja a piaci központoktól távol élő farmert, akit vadállatok fenyegetnek. Nem a fegyvertartás a lényeg, hanem az, miért lehet egyeseknek olyan vagy akár jobb minőségű lőfegyverük, mint az amerikai tengerészgyalogosnak. Vagy miért kell felhalmozni bombákat, mérgeket? Erről érdemes lenne vitát nyitni.
Hasonló probléma az amerikai woke mozgalom történelemfelfogása. Az jogos cél, hogy ne csak a jómódú idős fehér férfiak, hanem az asztalukra kávéscsészét tevő fiatal fekete rabszolganők története is a történelem része legyen. Mellesleg mondva, ezen túl vagyunk, mert a marxizmus, az Annales, az antropológia, a posztmodern és a történelem nyelvi fordulata óta nem kérdés, hogy minden történelem, tehát az elnyomott rétegek, a nők, a munkások, a csavargók, a szolgák, a koldusok, az elmebetegség története is történelem, nemcsak a királyoké és politikusoké. De kérdés, a 2020-as év szobordöntései ezen mit segítettek. Nem lehet büntetlenül nekimenni kétszázmillió ember értékrendjének. Ennél Marx, Foucault, de még Scott és az idősebb Dumas is érdekesebbet és mélyebbet mondott és írt elnyomott csoportokról.
Egyszóval manapság a két párt közötti fő ellentét a kulturális kérdések körül mutatkozik meg. És ez nem most kezdődött. De volt idő, amikor nem egy Trump-szerű figura adott arcot a republikánus párti véleménynek. Ez az igazi probléma.
A szerző történész, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.