- Csollán Tamara: Reanimáció

Elviselhetetlen a zaj.
– Tönkrement a légkondi – sóhajtom.
A doki abbahagyja az infúziós tasak pöcögtetését, rám néz. Látom rajta, baj van. Szégyenlősen összébb húzom magam a takaró alatt.
– Nem én tettem tönkre – védekezem, és meghalok.
– Szar ügy. – A hangra riadtan oldalra libbenek. Apám zsebre tett kézzel lebeg a neonlámpa alatt, kíváncsian figyeli az ágyam körül rohangáló orvosokat.
– Infarktust ne kapj! – Jót röhög a saját viccén.
Fintorgok, lenézek a testemre. Hetek óta most látom magam először. Sovány vagyok, izzadt, sötét hajam koponyámra tapad. Ötvennek nézek ki. Harmincnyolc vagyok.
– Te, apa… – Bátortalan a hangom.
– Na, mi van?
– Neked nem az alagút végén kellene várnod?
Vállat von. Ilyen az apám. Köp a konvenciókra.
Félek a sötétben, most mégsem zavar. Azt képzelem, hogy tini nindzsa teknőc vagyok, az alagút a csatorna, amiben élek. Apám Szecska mester. Tetszik a csend, a feketeség, zavar, amikor ott találom magam a fényességben. Sötétben jobban láttam.
– Ez lenne az? – kérdezem apámat. Bólint. – Zenét hallok.
– Ja, az égbe bál van – rosszallóan forgatja a szemét. – Minden este bál van.
Ilyen az apám. Utálja a táncos mulatságokat.
Kertben vagyok, emberekkel. Anyám, öreganyám, bátyám a jobb lába nélkül. Autóbalesetben vesztette el. Kamaszkori nagy szerelmem, utálkozva méreget. Mindenki tógában, elcseszett Caesar-hasonmások. Elgondolkodva tapogatom a könnyű, hullafehér anyagot. Apámhoz fordulok.
– Hol a gatyám?
– Ez jobb. Szellőzik.
– Nem mindegy? Asztrálseggünk van.
Lehurrog. Ilyen az apám. Ad a kényelemre.
– Nesze, tedd fel! – Kezembe nyom egy háromdés szemüveget. Rádöbbenek, mi következik, elsápadok. Nem akarom látni.
Gyerek vagyok, űrhajós, katona, terminátor. Anyám ruháján virágok, vér. Kórházszag. Születésnapom van, kívánok, nevetek, a vacsora tojás, kakaós tej. Első csók, herpesz. Biciklizem. Lehorzsolom a térdem. Mama kalácsot süt, mama koporsóban fekszik. Félek. Boldog vagyok. Diplomázom. Gyerekem születik. Zsírkréta dinoszaurusz a falon. Táncolok. Szédülök. Veszekszem. Költözöm. Egyedül maradok. Kocogok. Dohányzom. Összeesem. A falak, a lepedő fehér. Elviselhetetlen a zaj.
Beúszik a díend, és én újra apámat látom magam előtt. Hangtalanul zokogok.
Elfordítja a fejét. Ilyen az apám. Végtelenül tapintatos.
Ülünk a kertben egy padon, hallgatjuk az égi zenét. Eligazgatom a tógámat, visszanyújtom a szemüveget. Döntök.
Kinyitom a szemem. Fáj mindenem. A doki az ágyam mellett áll, homlokáról dől a verejték. Összenézünk, fáradtan mosolyog, az infúziós tasakért nyúl.
Szerintem imádja pöcögtetni azt a vacakot.