- Egy lecsendesedni kívánó közösség sajátos története a Radical Relax a Katona József Színházban

Tarnóczi Jakab új előadásában sok lehet az ismerős elem, legalábbis azok számára, akik figyelemmel követik a rendező legutóbbi előadásait. A fiatal alkotó nem először kap lehetőséget a Katona József Színház nagyszínpadán. Legutóbb az Extázisban hívta közös együttlétre a nézőket, most egy elvonulástörténet kulisszáit kínálja közönségének a Radical Relax-ben. Tarnóczi több, a családokkal foglalkozó előadást rendezett, az utóbbi időben ezt tágította és a közösségek érdeklik, fókuszban a saját generációjával, a húszas éveikben, vagy annak a végén járókkal.

Most is, mint korábban, nagyon találóak a téma felvetései. Miben hihetnek a fiatalok? Milyen falakba ütköznek, legyenek ezek külső vagy saját maguk által generált akadályok?. Hogyan próbálja a környezetük, vagy a Mesternek hitt személy manipulálni a naivságukat, a természetes kíváncsiságukat? A Radical Relax főhőse Zsolt (Vajdai Vilmos), aki kivonul az erdőbe, majd többen csatlakoznak hozzá. Létrejön egy folyamatosan változó közösség, ide érkezik három huszonéves barát: Hella (Mentes Júlia), Kristóf (Pásztor Dániel), Henrik (Béres Bence). Fel is borítják az előbb elvonulók Freya (Rujder Vivien) és Soma (Bányai Kelemen Barna) addigi nyugalmát. Ráadásul jön még egy középkorú nő (Rezes Judit), aki csak tetézi ezt az egészet. Ami meglepő Tarnóczi és stábja esetében, hogy a dialógusok, a viszonyok, mintha sokszor igencsak vázlatosak és töredezettek lennének. Lehet, hogy ez tudatos törekvés az alkotók részéről, mert egyfajta életérzés, tudatállapot lenyomatát akarták megmutatni. Mégis hagy hiányérzetet, legalábbis bennem. Közben sok mindent értek, mert szinte minden eleme ismerős a történetnek.

a zenészek (Bencsik Levente és Hunyadi Máté), akik maguk is színészekké válnak bizonyos jelentekben. Sokatmondó és hatásos Cuhorka Emese koreográfiája. Akinek van kedve, megint elidőzhet a párhuzamos filmes megjelenítésben (Operatőr: Török Marcell és Kovács Bálint). A tér is izgalmas (Devich Botond), és kreatívak a jelmezek (Pattantyús Dóra), különösen a szünet utáni negyven perces koncerten a színészek által viselt ruhák.

Megint, mint már megszokhattuk, rendhagyó az előadás szerkezete. Az interaktivitást most nem az elején kínálja a nézőnek a rendező, hanem a végén, amikor a már említett koncert végén fel lehet ülni a színpadra és onnan élvezni az előadásnak ezt a részét. A probléma azonban nem ez, hanem az, hogy ily módon ez a rész nagyon leválik az előadás egészéről és nem is igazán indokolt, ha csak stílusos levezetésnek nem tekintjük. (Az általam látott előadáson a nézők csaknem fele nem maradt ott a koncerten.)

A történet számomra a leglényegesebb, de sajnos nem igazán kifejtett momentuma az, amikor a próféta (álpróféta?), Zsolt önmagát Ózhoz, a nagy varázslóhoz hasonlítja, akiről a mesében azt hiszik, hogy hatalmas, ellenben kisszerű és gyarló. Legalábbis Zsolt gyónásából valami ilyesmi derül ki. Mit kezd a közösség ezzel a vallomással? Kezd-e egyáltalán valamit?

Mindannyian keressük a Megváltót, a prófétát, a Mestert. Aztán gyakran kiderül, hogy senki másra nem számíthatunk, csak önmagunkra. És van amikor már a „radical relax” sem segít, vagy túl késő.