Ha volt is fennakadás, rendszerint ugyanaz volt a koreográfia: a hangosabb, csapkodósabb felvezetést hosszas sustorgás követte az ajtó mögött, majd némi puszik csattantak el, és ezzel mindenki mehetett a dolgára. Kamaszként meg fiatalabb felnőttként már nyilván többet tudtam a kapcsolatok természetéről, már én magam is elindultam a rögös úton, de akkor meg az a meggyőződés hajtott, hogy ha egy napon eljutok a házasságig, akkor ezerszer jobban csinálom majd.
Most már azzal is elégedett lennék, ha feleannyira jól csinálnám, mint ők.
Persze ez kicsit olyan, mint amikor Akhilleusz próbálja utolérni a teknőst a híres paradoxonban. Mert miközben én naponta küzdök a magam bajaival, mintha egy folyton másutt léket kapó hajó fenekét foltozgatnám, a nosztalgia és a gyerekkor fényei újra és újra bearanyozzák a szüleim házasságát. És így egy kicsit mindig messzebb kerül az elérni vágyott minta.
Segíthetett volna a művészet. De a kritikus időszakban indiános könyveket, Vernét és Rejtőt olvastam, azokban pedig nem nagyon részletezték a hosszú együttlét titkait, épp elég volt annyi, hogy a hős pár pofon vagy skalp árán megszerezte a kiszemeltjét, majd eltűnt vele a naplementében. Jó, a krimikbe olykor több realizmus csúszott, mert azokban olykor meg is ölték egymást a házastársak, de többnyire „egyszerű” okok miatt: vagyon vagy féltékenység. Arról sosem volt szó, hogy miként is kellene beosztani a konyhapénzt, vagy ki tárgyaljon a biztosítóval az elrepedt ablaküveg ügyében. A filmek pedig… Brooke Shields volt a kedvencem, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam a felkészítésemről. A kék lagúna és a Végtelen szerelem nem azok az alkotások, amelyek kínzó kérdéseket vetnének fel. Ezekben a szerelem magától értetődő, mindent legyőz, és épp idejében véget érnek ahhoz, hogy elérjünk a konyhapénzes évekig.
Hol volt még akkor a zseniális Házassági történet Adam Driverrel és Scarlett Johanssonnal a főszerepben, amely kellő empátiával és éleslátással mutatja be egy házasság utóéletét, amikor már nem segít semmi. Mintha autoimmun betegséget kapott volna el a szerelem: az zabálja fel, ami korábban éltette. Vagy Moa Herngren regénye, A válás, amelyben a feleség és a férj szemszögéből is látjuk a széteséshez vezető folyamatot, olyan egyszerűen és közérthetően, hogy ettől lesz szinte letehetetlenül életszagú. Persze ezek az alkotások is a bennünk felgyűlt tapasztalatok visszfényében váltják ki igazán hatásukat. Nem nagyon lehet a Harry Potter után olvasni vagy nézni. A világ csak fokozottan válik a muglik, vagyis a varázstalanok birodalmává.
Már a második házasságomat taposom, vagyis elvileg már pótvizsgára szorultam, de még mindig úgy érzem, hogy bármikor megbukhatok. Sőt, egyre keveset tudok a tantárgyból. Pedig a nejemmel jövőre leszünk tízévesek, ha a megismerkedésünk pillanatától számolom, és ha úgy nézem, ez már önmagában siker, hiszen senkivel sem tartott még egy kapcsolat ennyi ideig. (Ez lett az apámék egy élet, egy munkahely, egy család, mára kellőképpen elavult ideájából.)
Tíz év (még csak kilenc és fél) már épp elég ahhoz, hogy minden, és annak az ellenkezője is elhangozzon hol kisebb, hol nagyobb hangerővel. Ráadásul mi olyanok vagyunk, hogy előszeretettel tántorgunk a két véglet között, a „soha-nem-akarlak-látni” és a „te-vagy-életem-szerelme” között. Nincs közép, tán még átmenet sincs, csak ez a két mélység, mintha azt az átkot (kegyet?) rótták volna ránk, hogy ez a kapcsolat soha nem lehet langyos, folyton égnie vagy dermednie kell. Én néha már a puszta tekintetemmel is ki tudom borítani „életem szerelmét”, aki a minap a fejemhez is vágta, hogy képtelen ezzel a „megterhelő arcommal” kikapcsolódni, hiába a spanyol hon megannyi nevezetessége. Bennem pedig ilyenkor a hangszíne a táblán megcsikorduló köröm hidegrázós élményét idézi. Ahogy a vicc is mondja: Mivel izgatja fel húsz év után a férj a feleségét? Minden szavával.
És akkor jön a meló, a véres, verejtékes: az árkok betemetése, a romok eltakarítása, a halottak meggyászolása. A belátása annak, hogy együtt könnyebb. A romantika ilyenkor mit sem ér. Testidegen. Tojáshab a szalonnán. Erre hogyan lehetne felkészítene bárkit is? Századjára is megmenteni, javítgatni valamit, amikor körülvesznek az egyszer használatos, vagy csak két-három évet kibíró holmik? Lassan már nem is szerelemben mérem egy kapcsolat igazi értékét, hiszen az olyan tünékeny, olyan megfoghatatlan, mint a füst – hanem munkában. És akkor hány joule kell egy jó házassághoz? Hányszor kell lemondanunk a büszkeségünkről, megbocsátani megbocsáthatatlannak vélt dolgokat? Fizikai képlettel lehetetlen leírni. Néha egy egész kis erőmű kell odabent, hogy bírja a hálózati megterhelést. Hogy a szeretet szeretni tudjon. Hogy legyen egy kis filmszerű ebben a naponta íródó prózában.
