Az illiberális rendszer oktatáspolitikájának következményei
A példátlan gyorsasággal lebonyolított hatalmas tömegű intézményi és jogi változtatás alapvető célja az volt, hogy a szélsőséges bürokratikus centralizációval megerősített központi állami kontrollt hajtószíjként használva a politikai kontrollt – és az azt támogató ideológiai indoktrinációt - kiterjessze a közoktatás minden szereplőjére.
Ennek érdekében az „államkonzervatív” rendszer felszámolta az iskolák autonómiáját, az önkormányzatokat és az oktatás számára szolgáltatásokat nyújtó üzleti és nonprofit szervezeteket kiszorította a közoktatás irányításából, felszámolta a nyílt, a különböző érdekcsoportok bevonása alapján működő döntéshozatali mechanizmusokat és ellehetetlenítette a pedagógus szakszervezetek működését. Ugyancsak a politikai kontroll megerősítését szolgálta a mindenre kiterjedő ideológiai indoktrináció és az állampárt politikai szövetségeseinek, a tradicionális keresztény egyházaknak a helyzetbe hozása is. Mindezek következtében a rendszeresen meghozott, ún. „visszatérő” oktatásirányítási döntéseken belül 2011 és 2017 között Magyarországon a központi kormányzat, illetve az annak alárendelt dekoncentrált hivatalokban hozott döntések aránya 10-ről 71 százalékra nőtt, az oktatási intézményekben meghozott döntések aránya 63-ról 29 százalékra csökkent, a helyi-önkormányzati irányítás 27 százalékos aránya pedig nullára csökkent. (OECD EAG 2012, 2018)
A politikai kontrollt szolgáló bürokratikus centralizáció azonnali hatása a tízes évek első felében azonnali és drasztikus volt: a gyors „transzformációs teljesítményromlás” hatására a közoktatás eredményessége beszakadt, az egyenlőtlenségek pedig minden korábbinál nagyobbra nőttek.
A hosszú távú következmények a tízes évek második felében kezdtek láthatóvá válni, az ekkor elindult változások már a magyar közoktatás „funkcionális leépüléséről” tudósítanak. A funkcionális leépülés azt jelenti, hogy az oktatási intézmények fokozatosan elvesztik azt a képességüket, hogy támogassák az általuk oktatott gyerekek tanulását. Ez a jelenség Magyarországon azért jelent meg, mert a komplexitás egy magas szintjét elért közoktatási rendszer kormányzása visszatért a múlt század ötvenes-hatvanas éveire jellemző, bürokratikus centralizáción alapuló szélsőségesen központosított irányítási modellhez. Ennek hatására az iskolák elvesztették azt a képességüket, hogy alkalmazkodjanak a gyerekek egyre sokfélébb tanulási igényeihez és a folyamatosan változó külső elvárásokhoz. Más szavakkal: a funkcionális leépülés lassú, de folyamatos minőségromlást okoz, ami lehetetlenné teszi, hogy a közoktatás teljesítménye a transzformációs teljesítményromlás után „visszapattanjon” egy korábbi szintre.
A funkcionális leépülésnek számos egyértelmű jele van:
a tanulásból kiszoruló és kudarcot valló, alapvetően alacsony státuszú tanulók számának növekedése, ami folyamatosan rontja az egész rendszer eredményességét;
a magasabb státuszú tanulók kimenekítése a romló minőséget produkáló állami iskolákból magániskolákba vagy külföldi iskolákba;
az Európában máshol ismeretlen mértékű és növekvő szociális szelekció és etnikai szegregáció, melyet jelentős részben a kormány által mesterségesen gerjesztett egyházi oktatási expanzió okozott;
a növekvő pedagógushiány, amely részben a pályát elhagyó pedagógusok nagy számának, részben pedig a pedagóguspálya vonzerejének megszűnésének a következménye;
a közoktatásban állandósult forráshiány, az iskolák működési kiadásainak közel másfél évtizedes súlyos alulfinanszírozottsága.
A kudarcot valló tanulók azonosítása részben a közoktatáson belüli előrehaladás, részben pedig a mért tanulási eredmények alapján történhet. A korai iskolaelhagyók aránya – miközben Európában szinte mindenhol 10 százalék alá csökkent – Magyarországon a 2010-es 10,8 százalékról 2022-re 12,4 százalékra nőtt. E változás mögött elsősorban az húzódik meg, hogy 2010 óta a leszállított idejű tankötelezettségi korhatár utáni 17 és 18 éves korcsoportokban nagyjából 10 százalékkal csökkent a még a közoktatásban tanuló fiatalok aránya. Az elmúlt bő évtized során ennél sokkal nagyobb mértékben nőtt a valamelyik kompetenciaterületen kudarcot valló tanulók aránya. 2009 és 2022 között az OECD PISA kutatása szerint a kudarcot valló tanulók aránya Magyarországon szövegértésből 17,5-ről 25,8 százalékra, matematikából 22,3 százalékról 29,5 százalékra, természettudományból pedig 14,1-ről 22,9 százalékra nőtt. Jelenleg a magyar közoktatás minden évben körülbelül 25-30 ezerrel növeli az alapvető kompetenciák területén kudarcot valló tanulók számát, akik emiatt egész hátralévő életükben az élet legtöbb területén kudarcot vallanak majd.
Szintén a funkcionális leépülés jele, hogy a kormány által mesterségesen fűtött egyházi iskolahálózati expanzió és – jóval kisebb mértékben – a fizetőképes kereslettel rendelkező középosztályi szülők gyerekeinek magániskolákba menekítése miatt az elméletileg az egyenlő hozzáférést biztosítani képes állami iskolahálózat lassú, de folyamatos zsugorodása zajlott. Ezt bizonyítja, hogy az egyházi és nem egyházi magániskolákba járó általános iskolai tanulók aránya a 2010-es 9,4 százalékról 2022-re 20,4 százalékra növekedett. A közösségi tulajdonban lévő intézményhálózat arányának zsugorodása kiugróan magas volt az iskolarendszerű szakképzésben. Mivel a magániskolákra vonatkozó szabályok jelentős mértékben eltérnek az állami iskolák működési feltételeitől, a közoktatási privatizáció miatt jelentősen csökkent a közoktatás feletti közösségi kontroll.
A 2010 óta folytatott oktatáspolitika egyik legsúlyosabb következménye a szociális szelekció drámai mértékű növekedése volt. A hátrányos helyzetű tanulók elkülönítésének mértékét kifejező szegregációs index értéke a már 2010-ben is rendkívül magas 27,2-ről 2022-re 40,2-re nőtt, ami egyértelműen egy közoktatási kasztrendszer létrejöttének a jele. Ugyanezt jelzi a PISA szociális inklúziós indexének alakulása is, amely csak a 2018-2022 közötti időszakban 5,3 ponttal romlott, melynek következtében a magyar közoktatás a világ egyik leginkább szelektív rendszerévé vált. (A 2022-es PISA kutatásban résztvevő 81 ország közül csak egyetlen akadt, melynek oktatási rendszere szelektívebb, mint a magyar, ez Kolumbia.) Mivel a roma tanulókat sújtó etnikai elkülönítést is jelentős mértékben a szociális szelekció fűti, az utóbbi erősödése automatikusan maga után vonta a szegregáció erősödését is.
A mára kialakult közoktatási kasztrendszerrel nem csupán az a probléma, hogy az alacsony státuszú tanulókat gyenge minőségű iskolákba tereli, mellyel szinte teljesen elzárja a mobilitási csatornákat. A 2022-es PISA mérés adatai szerint a magyar tanulók körében egy pontnyi családi háttérkülönbség természettudományi teljesítmény tekintetében átlagosan 51 pontnyi, matematikában 49 pontnyi teljesítménykülönbséget okozott, ami nemzetközi összehasonlításban kiugróan magas egyenlőtlenségeket jelez. Látnunk kell azonban, hogy ez a hatás mindenhol, így Magyarországon is alapvetően közvetett módon, a tanulók iskoláinak átlagos státuszán keresztül érvényesül, tehát a homogén összetételű iskolákat létrehozó szociális szelekció felerősíti a családi háttér hatását. A szelektív közoktatási rendszerekben tehát sokkal nagyobbak a kompetenciateljesítményekben kimutatható egyenlőtlenségek, mint az alapvetően integráló közoktatási rendszerekben.
A 2010 óta eltelt időszakban részben az egyre kevésbé vonzó tanári szakma, részben pedig a növekvő pályaelhagyás következtében folyamatosan nőtt a pedagógushiány. Ennek egyértelmű jelei a hatvanévesnél idősebb pedagógusok arányának és a betöltetlen álláshelyek számának folyamatos növekedése. A szakképesítés nélkül tanító pedagógusok növekvő arányáról szóló adatok azt mutatják, hogy e tekintetben a közoktatás funkcionális leépülése 2016 után gyorsult fel. Bizonyos tantárgyak esetében különösen súlyossá vált a helyzet; az általános iskolákban a szakképesítés nélkül tanítók aránya 2016 és 2022 között az idegen nyelvek oktatásában 2,9-ről 9,3 százalékra, a természettudományok oktatásában 3,8 százalékról 11,7 százalékra, a matematika oktatásban pedig 1,9-ről 11,3 százalékra növekedett.
A helyreállítás programja: hosszútávú célok és középtávú prioritások
Hosszú távon olyan közoktatás kialakítására kell törekedni, amelyben
személyre szabott, az egyéni alkalmazkodást és sikeres tanulási karriert megalapozó kompetenciák és készségek fejlődése szempontjából sikeres tanulás zajlik;
a különböző szociális, kulturális és nyelv hátterű, nemzetiségű és nemű tanulók között nem alakulnak ki jelentős teljesítménykülönbségek;
differenciált pedagógiai gyakorlattal és az egyéni tanulási igényeket kielégítő, mindenki számára elérhető egyéni fejlesztéssel támogatott önvezérelt tanulás zajlik;
a tanulás olyan iskolákban történik, melyek gazdag tanulási élménykínálatot biztosítanak, nem az iskolák, hanem a tanulók specializálódnak érdeklődésüknek és tehetségüknek megfelelően, s melyek együtt oktatják a legkülönbözőbb hátterű gyerekeket;
ahol az iskolák olyan iskolarendszerben működnek, melyben a legközelebbi iskola a legjobb iskola, s melyben minden tanuló, pedagógus és iskola számára hozzáférhetők a szükséges szakmai szolgáltatások.
Az itt felvázolt jövőkép és a magyar közoktatás jelenlegi működési módja között hatalmas szakadék van, ami egy olyan oktatási reformot tesz szükségessé, amely megalapozza a kívánatos jövő felé mutató szívós és hosszú idejű fejlesztés lehetőségét. Mivel oktatáspolitikákat az implementáció mindenkori adott feltételrendszeréből kiindulva „visszafelé” szükséges tervezni, számolni kell azzal, hogy egy oktatási reform alapvető feltételei ma nem adottak, ugyanis:
a közoktatás funkcionális leépülése erodálta a rendszer elemi működtetéséhez szükséges alapvető feltételek jelentős részét;
egy minden érdekelt bevonásán alapuló reform elindításához szükséges döntések meghozatalának hiányoznak az alkotmányos, intézményi és politikai feltételei;
a szükséges intézményi változtatások nagy tömege jelentős mértékben felerősíti egy oktatási reform politikai kockázatait;
hasonlóan az „államkonzervatív” rendszer által 2011-15 között áterőszakolt rengeteg rendszerszintű változtatáshoz, a túl sok azonnali változtatás mély „implementációs gödör” létrejöttét eredményezné;
mivel az elmúlt másfél évtizedben a kormányzat elfojtotta az oktatással szembeni kihívásokról és a jelenlegi közoktatási rendszer problémáiról szóló informált diskurzust, a szükséges változtatások mögé még nem lehet kellően erős koalíciókat építeni.
Mindezek miatt egy középtávú oktatáspolitikai programnak egy kormányzati ciklus alatt megvalósítható, korlátozott mennyiségű, ugyanakkor szétsugárzó hatású, egy későbbi oktatási reform számára kedvező intézményi, szakmai és kommunikációs környezet teremtő intézkedésekre kell koncentrálnia.
Az alábbi öt prioritás közül az első négy lényegében kármentő jellegű, bizonyos, a funkcionális leépülés következményeként meggyengült képességek helyreállítását szolgálja („helyreállítás”). Az ötödik prioritás egy többéves párhuzamos folyamat elindítása, melynek célja egy tényeken/elemzéseken alapuló részletes oktatási reformkoncepció minden érdekelt csoport intenzív bevonásán alapuló kidolgozása és kommunikációja („oktatási reform”).
A javasolt középtávú kiemelt célok a következők:
1. Az oktatási intézmények autonómiájának helyreállítása.
2. A kudarcot valló tanulók számának csökkentése.
3. A szociális szelekció mértékének erőteljes csökkentése.
4. A pedagógushiány mérséklése.
5. Egy oktatási reform előkészítése.
(Az oktatáskutató szerző tanulmányát terjedelmi okokból két részben közöljük. A második rész a november 23-i Szép Szóban jelenik majd meg.)
