„Amikor láttam a tévében, hogy mi történt Valenciában, arra gondoltam, hogy ez nálunk nem történhet meg. Most ők néznek minket a hírműsorokban, de már pontosan tudják, hogy velük is bármikor újra megtörténhet.” A malagai buszsofőr szavai viszonylag pontosan leírják, mennyit változott a spanyolországi közgondolkodás két hét alatt. A kelet-spanyolországi Valenciára október 29-én csapott le a DANA (lásd keretes írásunkat), az Andalúzia déli csücskében lévő Malagát, és általában a Costa del Solt - a magyar nyaralóvendégek által is kedvelt Napospartot - szinte pontosan két héttel később, november 13-án érte el az ítéletidő. A következményekben a különbség látványos, és nem csak azért, mert Valencia jóval több esőt kapott. A tőle 700 kilométernyire délnyugatra lévő Malagának volt ideje felkészülni, és láthatóan tanult is a valenciai példából.
Hogy esik, az ilyenkor nem szokatlan – a Costa del Solon két relatíve csapadékos időszak van, a február-március és a november –, de az, hogy egy-két nap alatt ennyi eső hulljon le, évszázadonként csak néhányszor szokott előfordulni; igaz, mostanában egyre gyakoribb.
Malaga, a Costa del Sol és Andalúzia tartomány fővárosa egy 550 ezres város a Földközi-tengerbe ömlő Guadalmedina folyó két partján. Az a megfogalmazás, hogy „a Guadalmedina partján”, békeidőben leginkább viccekben és mémekben szokott előfordulni: egy csontszáraz, részben kibetonozott, közvilágítással komfortossá tett medret érdemes elképzelni, amelyben fociznak, piknikeznek, kutyát sétáltatnak a városlakók. Tipikus időszakos folyó, ahol az elmúlt két évben nem folyt semmi – de azért nem véletlenül van ott sem a meder, sem az azt két oldalról védő betonfal. A Guadalmedina most úgy fest, mint a megáradt Amazonas, és szó szerint mindent visz: a hegyekből lezúdult hordalékot és sziklákat, az elővárosokból elsodort bútorokat, a belvárosi mederszakaszon az utóbbi években kinőtt pálma- és nyárfákat, villanyoszlopokat, szemetet, autógumit, meg ami éppen az útjába esik. A tenger meg olyan (annak, aki gépen száll fölé – mert gyalogosan most nem érdemes a közelébe menni), mintha a parttól számított fél-egy kilométeres szélességben tejeskávét öntöttek volna a tintához: minden vízfolyás a tengerbe igyekszik, és hozza magával a felázott agyag iszapját.
„Tegnap itt hömpölygött a víz. Idáig ért” – mondja a tengerparthoz közeli Mercadona szupermarket rezidens koldusa, és mutatja is az egyik lépcsőfokon. (A Costa del Solon amúgy nincs túl sok koldus; aki van, az is inkább úgy adja elő, mintha ez lenne a hobbija. A mi koldusunk is kedélyes ember, névről ismeri a vásárlók többségét, és ha bezár az üzlet, lesétál a tengerhez a kutyájával, ott alszik a parti fák között. Magyar sorstársaihoz képest arany élete van: itt télen sincs hideg, a szabad ég alatt is lehet éjszakázni – kivéve, ha jön a DANA.) Az utca a tenger felé lejt – kétoldalt fehér és sárga apartmanházak, középen pálmasor, a pálmákon karácsonyi díszkivilágítás -, és nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy elhiggyük, az előző nap még folyóvölgy volt: ott vannak az áradat nyomai mindenfelé - pálmalevelek, leander- és eukaliptusz-ágak, iszap, kövek. A Mercadona üzletlánc megbízható, jórészt saját márkás élelmiszereket árul, az árak sem ijesztőek. A bolt most nagyrészt üres: a tartós élelmiszer, a palackos víz, a gyümölcs mind elfogyott. Az emberek okultak a valenciai esetből: amikor kedden megérkezett előbb a narancs, majd a vörös riasztás, aki csak tehette, több napra előre bevásárolt.
Valenciában az amúgy is komoly bajokat az is súlyosbította, hogy a kistelepülések jó részén a megrongálódott utak miatt napokig nem volt élelmiszerellátás, és ahol a vezetékek is eltörtek, ott ivóvíz sem.
Tanulékonynak bizonyult az andalúz közigazgatás is. Spanyolország legnagyobb területi egységei nem államok, de nem is megyék, hanem valami a kettő között, amit autonóm közösségeknek hívnak. Mindegyiknek saját parlamentje, kormánya és zászlaja van, és nagy fokú önállóságot élveznek a mindennapok megszervezésében. Ez az önállóság az amúgy jobboldali vezetésű Valenciában nem sült el túl jól: a riasztás ott késve érkezett, a mentés pedig szervezetlen volt. Mentségükre szóljon, hogy húsz havi eső hullott le két nap alatt, amire szinte lehetetlen jól felkészülni – de azért annál jobban, ahogyan csinálták, valószínűleg lehetne. Andalúziában, ahol szintén a jobboldali Néppárt kormányoz, jobban is sikerült. Időben jött az értesítés – SMS-ben, olyan hangos hangjelzéssel, hogy nem lehetett nem észrevenni -, az iskolákat bezárták, az embereket arra biztatták, hogy maradjanak otthon, mondják le a programjaikat. Hogy meghallgatták a tanácsot, azt az is mutatja, hogy egyelőre nincs hír halálos áldozatokról. Valenciában viszont több mint 220-an meghaltak, és még mindig vagy 100 eltűntet keresnek, akik nagy valószínűséggel nem fognak élve előkerülni - vannak völgyek, amelyeket még nem sikerült megtisztítani, és hogy a sziklák meg az iszap alatt az összenyomott autókban esetleg holttesteket is találnak-e, azt most legfeljebb csak megtippelni lehet.
A Costa del Solról az embereknek általában a tenger, a napfény meg a homokkal borított tengerpart jut az eszükbe. Ehhez képest Malaga egy dimbes-dombos felszínű medencében van, amelyet minden oldalról sziklás, agyagos, meredek hegyoldalak határolnak. Tavaly november elején még fürödtünk a tengerben, most mindenki, akinek muszáj kimennie, gumicsizmában meg viharkabátban jár. Itt minden vízmosás, minden völgy a város irányába húzódik, és ha egyszerre nagyon sok eső esik, akkor az összes víz ebbe a medencébe csurog – mondja itteni magyar ismerősünk, aki hat éve költözött az egyik elővárosba, és azóta gyakorlatilag „körbelakta” Malagát. Hogy mit jelent medencében élni, azt szerdán mi is megtapasztaltuk. A város központjában az El Corte Inglés nagyáruházat – a centrummal együtt - szó szerint kiöntötte az ár. Az alagsori szupermarketben nem csak a mozgólépcsőn, de a plafonról lógó drága sonkákon is vízesésként zúdult le a víz, mehet mind a kukába. (A hatalmas füstölt sonkák a helyi gasztronómia egyik csúcstermékének számítanak, a legmagasabb minőségnek az ára annyi, amiből Magyarországon autót, vagy legalább mopedet vesz az ember. A nálunk is ismert Serranói csak az alsó középkategóriát képviseli. Ha valaki a malagai reptéren azon csodálkozik, hogy mennyien utaznak itt hegedűvel, figyelje meg jobban, amit lát: a vállra akasztható fekete tokokban valószínűleg sonka van, ami alatt itt a körömtől a combig húzódó teljes disznóláb értendő.) A föld alatti Malaga Centro vasútállomás lejárója szintén vízeséssé alakult, és betört a víz az alagútban futó vasúti pályára is – szerencsére a tengerpart agglomerációt a várossal összekötő vonat, a Cercanias közlekedését még időben leállították. Nem jártak a buszok sem, ami annak fényében nem csoda, hogy a már említett El Corte Inglés előtt az utcán a buszablakig ért a víz. Valenciában eddig több mint 45 ezer, az áradat által totálkárossá tett autót vittek a roncstelepekre – itt annyi biztosan nem lesz, mert a jókor jött riasztás nyomán sokan kiálltak a mélygarázsokból, és magasabb fekvésű parkolókba vagy utcákba vitték a kocsijukat, de azért az ezres nagyságrend borítékolható.
A fentiek után talán furán hangzik, de az özönvíz bizonyos szempontból jól jött. Andalúziában évek óta súlyos aszály van, aminek mértékére jellemző, hogy az országrész hatalmas víztározóiban, ahonnan az ivó- és az öntözővizet is biztosítják, tavasz végén alig 20 százaléknyi víz volt. A vezetékes hálózatról történő öntözést megtiltották, a kerti medencék feltöltése átkerült a „nem ajánlott” kategóriába – azért a többségüket feltöltötték –, és mindenki újabb korlátozásokra számított a következő szezonban. Az esti hírekben most naponta elmondják: a globális felmelegedés nem azt jelenti, hogy mindenhol egy kicsit melegebb lesz, hanem – például - azt, hogy a csapadék eloszlása ennyire szélsőségesen egyenetlenné válik. Az a víz, ami pára formájában felmegy a légkörbe, előbb-utóbb lehullik, csak éppen nem mindegy, hogy évente négy-öt adagban (ez volt eddig a jellemző), vagy két évnyi dózis 24 órán belül. Az infrastruktúra mostanáig az előbbi verzióhoz volt igazítva, beleértve a vízelvezető árkokat, a csatornákat, a folyómedreket, vagy akár az épületek pincegarázsait is. Most mindent át kell alakítani, csak épp senki nem tudja, hogy hogyan, miből és mennyire - merthogy amit ezen az őszön látunk, az még nem a klímaváltozás végkifejlete, hanem csupán egy közbenső állomás.
Más ez a DANA
A spanyolországi rendkívüli időjárás közvetlen oka a DANA (Depresión Aislada en Niveles Altos, azaz zárt magaslégköri depresszió, más néven hidegcsepp). Nem a DANA számít szokatlannak – rendszerint tavasz elején és ősszel is előfordul -, hanem az idei mértéke. Magát a meteorológiai jelenséget az okozza, hogy a szárazföld felől érkező hidegfront összeütközik a meleg, párás tengeri levegővel, amihez tartós déli-délkeleti szélre is szükség van. Amikor a hideg és a meleg összecsap, az viharokat okoz, a lehűlő levegő pedig kevesebb párát tud eltárolni, ezért a fölösleg csapadék formájában kihull belőle. Idén ezek a tényezők tökéletesen összetalálkoztak, csúcsra járatva a DANA-t. Egyrészt hetekig Afrika felől fújt a szél, másrészt az ilyenkor szinte menetrend szerint érkező szárazföldi lehűlés is hamarabb jött, és tovább maradt a megszokottnál. Az őszi szél általában „csak” a tenger páráját hozza, de ebben az évben a Földközi-tenger is jobban felmelegedett az átlagosnál, ami miatt párából is az átlagosnál több volt, ráadásul a kitartó szélfront az Egyenlítőhöz közeli, vagyis a mindennapos esők övezetéből származó felhők egy részét is elhozta a spanyol partokig. Főként ez utóbbi felelős a rendkívüli égi áldásért: egy-két nap alatt annyi eső hullott a partvidékre, ami nemhogy a száraz szubtrópusi éghajlatú Dél-Spanyolországban, de még az Egyenlítő menti esőerdőkben is soknak számítana.
