„Nem az megy el, aki nem szereti a hazáját. Nem az megy el, aki nem ragaszkodik a szüleihez. Nem az megy el, aki nem akar boldog jövőt a gyerekének. Nem az megy el, akinek nem fontos a családja. Nem az megy el, aki nem akar majd hazai földben nyugodni. Nem az megy el, akinek nem fontos a magyar szó, a magyar íz, a magyar létélmény összetettsége. Az megy el, akinek és akiben ez mind megvolt. Mégsem kap levegőt. Mégsem látja, hova tart. Mégsem érzi a lába alatt a talajt biztosnak. Az megy el, akinek sír a lelke mindennap, mert nem tud nem látni, nem tud nem érezni, képtelen folyton oldalra fordítani a fejét, csak hogy ne jöjjön szembe vele a nyomor, a tehetetlenség, a kilátástalanság és a mindennapok hajmeresztő szürrealizmusa. Az megy el, aki inkább törik, mint hajlik. Aki kap pofont innen és onnan is. Akinek fáj a kivágott az erdő, a szennyezett folyó, a lebetonozott nádas, az elhazudott múlt, a meggyalázott jelen és a kifosztott jövő gyötrelmes valósága” – írta. Tavaly tavasszal váltott országot.
Szerelem végzetesen
Tamás Rita fiatalkora óta szimpatizál a skandináv országok kultúrájával, társadalmi berendezkedésével. A gazdag, viszonylag érintetlen természet is vonzotta, így turistaként kiment, hogy megszemlélje, közelről is olyan szép-e az összkép, mint ahogyan benne él. Akkor még inkább megtetszett neki az ország. „Egy olvasóm meghívott magához két hétre – meséli. – A vendéglátó család hétköznapi életét éltem, sokat beszélgettem velük, miközben végzetesen beleszerettem Norvégiába. Úgy éreztem, ha valahol, akkor itt tudnék új életet kezdeni. A norvég minden probléma ellenére egy jól működő társadalom. Másfél év elteltével is azt mondom, jól választottam. Nem tudnám az életemet máshol elképzelni.”
Bár a tavalyi az elmúlt hatvan év legdurvább tele volt, december-januárban szinte a hótakarításról szólt az élete, mégis szeret ott élni. Dombon lakik, mindennap utat kellett vágni, ha ki akart menni a házból. De nem elsősorban a mínusz 20-25 fok volt zavarta, inkább a sötét, a kevés fény. Mivel Grészit, a kutyáját is magával vitte, szinte csak sötétben sétáltak, ami mindkettejüket megviselte picit.
Itthon magas státuszú személyiség volt, és egy norvég átlagember lett, aminek a megélése nem lehetett egyszerű, vetjük föl.
„Nem átlagember – javít ki Rita –, inkább egy senki a tápláléklánc alján.
Egyik nap még a Kolonics György életéről írott könyvem bemutatóján helyettes államtitkár gratulált, olimpikonoknak dedikáltam a kötetet, másnap pedig már egy zöldségraktárban rakodtam éjszaka, hogy kipróbáljam, bírom-e a fizikai munkát. Tudtam, hogy az első időkben kizárólag fizikai munkából tudok majd megélni Norvégiában, ezért kellett a próba otthon. A fent és lent kontrasztját már azelőtt is megtapasztaltam, ezért nem borított ki, hogy mínuszról kellett újrakezdenem, felépíteni az életemet. Nem mondom, hogy az identitásom néha nem ingott meg, de a hitem önmagamban sosem, mert tudtam, mit miért vállalok. Hiszek benne, hogy a munka segít a beilleszkedésben, még ha az rakodás vagy takarítás is. Ami egyensúlyba hozta a lelkemet a sporton kívül, az, hogy bár a Maslow-piramis alsó sávjában voltam, de itt, kint elkezdtem önkéntes munkát végezni. Akkor éreztem először, hogy része lehetek az általam választott társadalomnak.”
Felmondástörténet
A lánya érzelmeivel is számolnia kellett Ritának, de a költözése pozitív folyamatot indított el a kapcsolatukban. „Az elváláskor sírtunk mindketten – emlékszik. – Ő egy diákcsereprogram keretében nyolc hónapig volt kint Dániában korábban, ezenkívül hosszabb-rövidebb ideig élt már az édesapjával, majd a nagymamájával, tehát nem most szakadtunk el először egymástól. Megtapasztaltuk, hogy felnőttként jobban működünk, ha külön lakunk, nem terhelik az együttlétünket napi viták, így a tiszta szeretet tud érvényesülni köztünk. Az idei tanévtől lett egyetemista, már tudja definiálni a céljait, és nagyon tartalmas, új minőségű kapcsolat alakult ki köztünk. Erre vagyok talán a legbüszkébb, amikor megkérdik, mit tartok a kiköltözésem legnagyobb érdemének.”
Kezdetben három napig, több helyen takarított a városban, két napig pedig edzést tartott, vasárnap este és éjjel pedig három munkája volt. Utóbbinál felmondott, viszont azóta lett egy heti ötnapos másik munkája. Az éjszakai munkájának a felmondásáról azt mondja: a megélhetése egyik fontos pillére volt. „Aki volt már szegény, nehezebben hoz meg ilyen döntéseket. Próbál a biztosra menni. Nem kockáztat. Inkább vállal olyan dolgokat, amelyek méltatlanok, de azt érzi, el kell tűrnie, meg kell csinálnia, szó nélkül helyt kell állnia, mert különben a sors sokszorosan fizeti vissza. Négyezer négyzetméter gép nélkül, a színházterem padlószőnyege porszívó nélkül, és még folytathatnám. De nem lényeges. Az viszont fontos, hogy ez a megbízás rosszul hatott rám, mivel ők semmibe vettek ebben a feladatkörben, én is elkezdtem rájuk ellenségként tekinteni, és elkezdtem utálni ezt a munkát, és csak a minimumra törekedni. Aztán ők kezdtek panaszkodni rám, hogy nem takarítottam ki egy tárgyalót. Ez egy olyan helyiség lehetett, amiről nem tudtam. Vagy csak kifogást kerestek. Mindegy is. A panaszuk észhez térített. Hülye vagyok én? Meddig hagyom ezt? És a szolgalelkűségemmel nem húzok-e már megint magamra egy olyan helyzetet, amit amúgy nem kéne eltűrnöm? Felmondtam.
Nem bántam meg, hogy több mint 10 hónapig csináltam, azt meg végképp nem, hogy befejeztem. Sőt, felszabadultságérzés van bennem.”
