Bébifókák mellé szálló sasokat, vándorló rénszarvasokat, barnamedvéket és rozsomákot is láthatunk Török Zoltán legújabb, a Változó vadon – Az én északom című filmjében. A nagy sikerű Vadlovak – Hortobágyi mese és a Vad Magyarország alkotója évek óta Svédországban él családjával, így ezúttal a skandináv ország tájainak szépségeibe avat be minket. A történetben nyomon követjük családja, a felesége és a két lánya kirándulásait, miközben a vadonban élő állatok mindennapjait is látjuk.
Az állatok közti interakciókat ráadásul úgy mutatják be a készítők, akár egy játékfilmet, ezért fontos szerepe volt a csapatmunkában Török Zoltán mellett Jan Henriksson és Max Kujala operatőrnek, illetve Hargittai László vágónak is. A jelenetek is úgy épülnek fel, mint egy játékfilmben: megismerjük a karaktereket, majd nyomon követjük a köztük kibontakozó kapcsolatokat, így például izgulhatunk azért, hogy a rozsomák megtámadja-e a vörös rókát vagy sem.
Hargittai László vágó szerint a természetfilmeket ezért két csoportra lehet osztani. – Az egyikben csak szép képeket látni az élőlényekről és a tájakról, például, ahogy az óceánban úsznak a bálnák vagy a sztyeppén vonulnak a zebrák, ami különösebb érzelmeket nem vált ki a nézőből, legfeljebb esztétikai élményt nyújt. A másikban azonban az állatok személyisége is fontos szerepet kap, illetve a köztük létrejövő kapcsolatok. Éppen ezért ezen alkotásokban játékfilmes, dramaturgiai elemek is vannak, hogy a szereplők történetét sikerüljön átadni – mondta lapunknak a vágó a 20. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, a film premierjén. Hozzátette, hazánkban az utóbbi természetfilmnek komoly hagyománya van, melyre jó példa Homoki Nagy István 1953-ban bemutatott, és a Velencei Filmfesztiválon Ezüst Oroszlánnal díjazott Gyöngyvirágtól lombhullásig című filmje, mely a gemenci erdő élővilágát mutatja be tavasztól őszig, és ugyancsak megszemélyesíti a benne feltűnő állatokat.
De vajon hogyan lehet egy természetfilmes történetet elmesélni, vagyis milyen szempontokat érdemes figyelembe venni a rendezőnek, az operatőrnek és a vágónak? – A játékfilmekkel szemben egy természetfilmben a „színészek” állatok, akikre jellemző valamilyen viselkedésforma, tehát egy adott mozdulatot mindig ugyanúgy csinálnak. Ebből a szempontból pontosabbak, mint az emberek. Másrészt az állatoknak is van személyisége, hisz mindegyik kicsit különbözik a másiktól, éppen ezért nekem mint vágónak is azonosulnom kell a szereplőkkel, amikor be akarom őket mutatni. De ez elég nehéz, főleg ha egy szarvasról, egy farkasról, vagy – uram bocsá’ – egy pillangóról, egy halról van szó. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, az állatot fel kell ruházni emberi tulajdonságokkal, hisz akkor a nézőnek már könnyű vele azonosulni. Akkor átélheti az érzelmeiket, és tud nekik drukkolni, vagy sajnálni őket, vagy nevetni rajtuk.
Hargittai a filmes élmény megteremtéséhez a rendezőtől forgatókönyvet kap, mely leírja, hogy az adott jelenetnek mi a szerepe a filmben, és hogy annak az állatok milyen viselkedésformáit kell tartalmaznia. Amikor például a sasok megjelennek egy csapat fóka mellett, akkor azt kell bemutatni, hogy a ragadozók a méhlepényre vadásznak, és az elhullott bébifókatetemeket megeszik. Miután az egyes jelenetek elkészültek, sorrendet kell felállítani köztük, hogy a történetnek kialakuljon az íve. A Változó vadonban ezért párhuzamosan követjük a rendező családjának az életét, ahogy a szülőkről fokozatosan leválnak a gyerekek, miközben újabbnál újabb tájakat járunk be, és megismerjük az élőlényeket. – A filmet nézve érezzük, hogy telik az idő, ezért arra törekedtünk, hogy a történetben többször legyen tél vagy tavasz, hogy az élet múlását is érzékeltessük – mondja Hargittai. Másrészt a filmben van egy szereplő, aki többször is feltűnik: ő a mezei pocok, akinek a felnövését szintén nyomon követjük, pontosabban azt, hogyan kaparintja meg az áfonyát, vagy miként védi meg az anyukája a bagolytól.
Infó: Változó vadon – Az én északom (Schweden – Ruf der Wildnis), 60 perc. Rendező: Török Zoltán. Vágó: Hargittai László. Forgalmazó: Mozinet
