- „Jött az ámulat” – Tündérmesei szál és valódi megtalálók a felbecsülhetetlen értékű zsidó dokumentumegyüttes történetében

Ön is személyesen jelen volt 2017-ben, amikor előkerült az a nagy számú dokumentum, köztük a zsidó fiatalok által még a második világháború előtt íródott önéletrajzok. Mit érzett, amikor megtalálták?

Legelőször az jutott eszembe: ugye megmondtam?! Aztán jött az ámulat a mennyiség és a felbecsülhetetlen érték láttán. Majd a csalódás érzése, hogy ennyi éven át senki sem tudott a létezéséről, senkinek sem volt alkalma a kezébe venni ezeket a csodálatos anyagokat. Végül pedig elfogott az a nyomasztó érzés, hogy még mennyi munka áll előttünk! Ezeket még ma is gyakran érzem. Ebben a sorrendben.

Micsoda vadregényes történet ez a templomba rejtett kincs...

Igen, bár sajnos nem minden ponton úgy igaz, ahogyan az évek óta kering a nagy nyilvánosságban. A lényegi részek persze külön-külön valóságosak, ám a „munkások az orgonasípokból szedték elő a csodálatos kincseket” rész némi pontosításra szorul. Miközben persze értem, hogy sokak fantáziáját megmozgatta a történet. A sztálini időkben ugyanis valóban könyvtárrá alakították a vilniusi karmelita kolostort és a hozzá tartozó templomot. Ennek a különálló intézménynek lett Antanas Ulpis a vezetője. És Ulpist nem véletlenül tartják az anyag megmentőjének, mert ő volt az, aki – felismerve a helyzet sürgősségét – nekilátott begyűjteni minden útjába kerülő zsidó írott örökséget. A felszabadulás után megnyitott, ám a szovjet rezsim által pár évvel később megszüntetett Zsidó Múzeum minden anyagát kimentette a lezárt épületből, mert tudta, hogy a bezúzás fenyegeti őket. És így haladt előre, utcáról, rejtekhelyekről, és ma már nem is tudjuk milyen helyekről szedte össze a könyveket, kéziratokat, folyóiratokat. Majd mikor ennek híre ment, az emberek maguk vitték be hozzá az értékeket. Ő pedig a könyvtár anyagai közé rejtette ezeket. 173 ládányi dokumentumot és kb. 39 ezer könyvet és folyóiratot szedett így össze. Hogy valóban orgonasípokba, gyóntatószékbe tette-e, nem bizonyított. Az viszont igen, hogy a könyvtára zsidó alkalmazottait „nem hivatalosan” arra ösztönözte, hogy álljanak neki feldolgozni az anyagot. Sajnos a szovjet rezsim intézkedéseinek nyomán ezek a munkatársak egymás után hagyták el az országot, így az archiválás megrekedt, és az anyagok feledésbe merültek.

De hogy kerültek mégis elő? Miért volt az első gondolata az, hogy Ön megmondta? Tudott a létezésükről? Ismerte a világháború alatt dokumentumokat mentő zsidó értelmiségiek, azaz a Papírbrigád történetét?

Tudtam a Papírbrigádról, de nem reméltem, hogy az általuk mentett dokumentumokat találhatom meg. Arra meg végképp nem gondoltam, hogy ezek a dokumentumok itt rejtőznek a könyvtárban. A szovjet időszak után ugyanis az Antanas Ulpis által vezetett Könyvkamarának (Book Chamber) nevezett könyvtárat beolvasztották a nagy Litván Nemzeti Könyvtárba, és megkezdődött az anyagok átvétele. Én magam 1995-ben kerültem ide, és addigra már a régi templomot és kolostort visszaadták az egyháznak. A téma iránt érdeklődő könyvtárosként visszatérően kérdezgettem a kéziratokat és könyvritkaságokat kezelő részleget, hogy van-e náluk zsidó kézirat, de mindig elutasítottak. Majd megalakult a Judaika Kutatóközpont részlege 2017-ben, melynek én lettem a vezetője. Ismét feltettem ugyanazt a kérdést, mire azt mondták: „Hát, lehet, hogy van valami”. A héberül és jiddisül tudó kollégáimmal átmentünk, és nem hittünk a szemünknek. Egy nagy helyiségben, a leghátsó sarokban, ott álltak a felhalmozott dobozok, dokumentumok hatalmas mennyiségben.

Jól gondolom, ugye, hogy ez a rengeteg anyag nem mind az volt, amit a Papírbrigád kimenekített a nácik keze közül?

Nem, nem lehet, hogy az összes dokumentumot ők rejtették el, mert túl sok van belőlük, túlságosan különbözőek és változatosak. Persze a Papírbrigád nem tett rá semmilyen bélyegzőt vagy jelzést, így csak találgathatunk. Azt azért kimondhatjuk, hogy sokuk, ha nem a legtöbbjük, az ő erőfeszítéseiknek köszönhetően maradt fenn.

Hogy fogtak hozzá az anyagok feldolgozásához?

Tudni kell rólunk, hogy hatan vagyunk a részlegnél, és mindannyian kutatói is vagyunk a témának. Valójában a megőrzésen túl a munkánk nagy részét a kutatás teszi ki. Amikor megtaláltuk ezeket a dokumentumokat, akkor egyik napról a másikra nemcsak könyvtárosok, hanem levéltárosok is lettünk. És bár nem mindegyikünk kapott levéltárosi képzést, vannak közöttünk történészek is, azóta folyamatosan képezzük magunkat, és autodidakta módon tanulunk.

És milyen dokumentumokat találtak meg az önéletrajzok mellett ezekben az elfeledett dobozokban?

Rengeteg különböző anyagunk van, a levelezésektől kezdve teljes archívumokig. Számos könyvtár, múzeum, intézmény működött akkoriban a zsidók lakta területen. A Jiddis Tudományos Kutatóintézeten kívül ott voltak az iskolák, a szemináriumok, a kiadók, az újságok. És ezek csak kéziratok. Nem is beszélek a könyvekről és a folyóiratokról, amik szintén fennmaradtak. Töredékes, de igen lenyűgöző képünk van arról, hogy milyen is lehetett itt az élet a holokauszt előtt.

Az, hogy megtalálták 2017-ben ezeket a kincseket, megnyitotta az utat a kutatók számára is?

Ó, igen, mert már az elején eldöntöttük, hogy inkább leszünk korrektek és humánusak, mint hogy kövessük a tudományos eljárásrendet. Ez utóbbi szerint ugyanis addig nem kutatható egy anyag, ameddig a katalogizálás és a konzerválás nem záródott le. De mi nem akartuk még hosszú évekig elzárva tartani őket, így hozzáférést biztosítunk a még nem konzervált dokumentumokhoz is.

Ön szerint mi tette az 1925-ben alapított Jiddis Tudományos Kutatóintézetet (YIVO) annyira különlegessé?

Igen nehezemre esik erre röviden felelni, akár másfél órában is tudnék válaszolni. A YIVO egy semmihez sem hasonlítható, kivételes intézmény volt, amelyre nem volt példa Kelet-Európában ambíció, tevékenységei, nemzetközi kapcsolatai, és a hatás tekintetében, amelyet rövid, tizenöt éves vilniusi fennállása alatt gyakorolt. Ők nemcsak kutatók voltak, hanem lelkes kultúrmunkások is. Egészen unikális, ahogyan egyszerre volt képes komoly kulturális és tudományos erőfeszítéseket tenni a kutatás és publikálás területén, miközben koordinálta és begyűjtötte mások anyagait is. A YIVO egész egyszerűen mindenkié volt. Nemcsak a magasan képzett akadémikusoké, hanem azoké a negyedikes diákoké is, akik beküldték az iskolai füzeteiket.

Miért volt akkoriban olyan fontos, hogy a kelet európai zsidó lakosság mindennapi életéről végezzenek kutatásokat?

Mert tisztán látták, hogy az első világháború milyen károkat okozott a dokumentációs örökség, a zsidó közösségek és az emberi életek tekintetében, miközben tisztában voltak a változások dinamikájával is. Tudták, hogy gyűjteni addig kell, ameddig még van anyag. Persze Hitler hatalomra kerülésével egyre inkább tudatosult bennük, hogy mennyire sürgeti őket az idő.

A YIVO pályázataira beküldött fiatalok által írt önéletrajzok felfedezése nagy port kavart, több könyv is megjelent azóta róluk. Ön szerint mi adja különleges értéküket?

Annyian elpusztultak... És bár valóban sok információ nyerhető ki belőlük az akkori életről, számomra mégsem a tartalmuk a legfontosabb, hanem az, hogy minden egyes önéletrajz egy portré is egyben. Egy arcé, amelyik feltámad a múlt ködéből.

Tud arról, hogy a zsűri milyen kritériumok alapján választotta ki a nyerteseket?

Nem, erről nem maradtak fenn leírások, de azt ellenben tudjuk, hogy mit javasoltak azoknak, akik az írásaikkal nevezni készültek: „Ne próbáljatok meg irodalmian kifinomultnak látszani! Ne gondoljátok magatokról, hogy veletek semmi jelentős nem történt!Írjatok le mindent őszintén, válogatás nélkül, ne próbáljátok megítélni, hogy mi fontos és mi nem!” Hiteles dokumentumokat akartak olvasni, anélkül hogy azt valaki valamilyen szempont alapján megszerkesztette, felülbírálta volna. Röviden: az életre voltak kíváncsiak.