Ha az ember optimista, akkor akár azt is gondolhatná, hogy a kormány végre felébredt és „rájött”, hogy ma Budapesten súlyos lakhatási válság van. A lakhatási válság persze nem olyan, mint egy váratlan cunami, ami egyik pillanatról a másikra tör rá az országra. Nem, a lakhatási válság évek alatt formálódik, erősödik, főleg akkor, ha a kormány nem ismeri fel az erre utaló jeleket, vagy nem akar tenni ellene semmit - vagy pedig egyszerűen rossz politikát folytat. Magyarországon ez utóbbi történt és történik.
Az Orbán-kormány 2010 óta következetesen olyan lakhatási és társadalompolitikát folytat, amelyik nem a mindenki számára elérhető, megfizethető lakhatást, hanem kizárólag a tehetősebb rétegek saját lakásvásárlását támogatta és támogatja a mai napig. Persze önmagában az, hogy valaki megengedheti magának saját tulajdonú lakás vásárlását, nem ördögtől való. Az egyre súlyosodó lakhatási válság oka sokkal inkább az, hogy a kormány lakhatási politikája mintegy felmenti az államot azon kötelessége alól, hogy alternatív lakhatási lehetőségeket teremtsen azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak saját tulajdonú lakáshoz jutni.
Az európai országokban több évtizedes, jól bevált hagyománya van a bérlakások építésének, és biztosítják ehhez a szükséges állami, illetve befektetői forrásokat. Míg Svájcban a lakosságnak mintegy 57, Németországban 53, a környező országok közül Szlovéniában 23, Csehországban 22 százaléka – hogy csak néhány kiragadott példát említsek – lakik bérlakásban, addig ez a szám Magyarországon 9,9 százalék. A „családbarát” magyar kormány ezen a területen az utóbbi 15 évben semmit nem tett, és ezzel több millió polgár lakhatását nehezítette meg, több százezer családot hagyott magára.
Mindez persze nem véletlen. A kormány lakhatási politikája szerves összhangban áll általános társadalompolitikájával, amely csupán a társadalom középosztálytól felfelé lévő rétegeit, csoportjait tekinti alanyának, a többiekkel csak részben vagy egyáltalán nem foglalkozik. Ennek a politikának az egyik alapja az a szlogen, hogy „munkaalapú társadalmat” épít, „aki akar, az tud dolgozni, és el tudja tartani a családját is”.
Ez a szlogen akár jól is hangozhatna, ha nem tudnánk, hogy súlyos csúsztatásokon és hazugságokon alapszik. Miközben ugyanis a világ szerencsésebb részein a kormányok a tudásalapú társadalomra, új ipari forradalomra (5IR), a technológiai fejlesztésekre, a mesterséges intelligenciára alapuló, fenntartható jövőt építik, a magyar kormány éppen ezzel megy szembe. A munkaalapú társadalom persze valóban sokak számára kínál munkát, hiszen a statisztikai adatok szerint Magyarországon csökken a munkanélküliség. Azonban a „sokak” számára elérhető lehetőségek magasabb szintű tudást nem igénylő, alacsony színvonalú munkát kínálnak, és ennek megfelelően alacsony jövedelmeket generálnak.
A kormány nem a minőségi tudást támogatja – ezért hagyja leépülni az oktatási rendszert, nem változtatja meg a tankötelezettség életkori határát, csinál ideológiai átnevelőket a gimnáziumokból és egyetemekből –, hanem rosszul fizetett munkahelyeket tart fent azért, hogy elmondhassa, csökken a munkanélküliség, tehát „aki akar, az tud dolgozni”. Ez a politika azonban súlyosan károsítja az ország jövőjét, mert ez termeli ki a dolgozó szegényeket: azokat, akik ugyan reggeltől estig dolgoznak, de alig-alig, vagy egyáltalán nem tudják eltartani a családjukat.
Ők azok, akik a mai napig viselik annak a terhét, hogy 2021 közepe és 2023 vége között Magyarországon 56,3 százalékos volt az élelmiszerek drágulása. Ők azok, akik alig tudnak profitálni a családi adókedvezményből, miközben a kormány nem hajlandó az ezeknek a rétegeknek különösen fontos családi pótlék emelésére. Ők azok, akik a leginkább megszenvedik, hogy a családi pótlékra, gyesre, gyermeknevelési támogatásra kifizetett állami összegek több évtizedes mélypontra kerültek. Ők azok, akik állandó anyagi nehézségek között, az elszegényedés veszélyétől, esetenként a hajléktalanságtól fenyegetve élik az életüket. Éppen ezért ők azok, akik minden erejükkel jelenlegi helyzetük, társadalmi státuszuk fenntartására törekednek, s a politikai, társadalmi változásokra veszélyként tekintenek.
Ők azok, akiket a kormány megalázó függőségi helyzetben tart. Arról az 1 millió 914 ezer emberről, az ország több mint ötödéről, a lakosság 20,2 százalékáról beszélünk, akiket a KSH legújabb felmérése szerint a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés fenyeget. Ők, a dolgozó szegények, a korlátozott anyagi lehetőségekkel bíró fiatalok azok, akiket ma a legerőteljesebben sújt a lakhatási válság. És akkor még egyetlen szóval sem említettük az állami nevelőotthonokból kikerülő fiatalokat, akiknek végképp semmi esélyük nincs megfizethető lakhatásra. Vagy azokat, akiknek az élete valamilyen oknál fogva megbicsaklott, kisiklott, és az utcára kerülve semmilyen esélyük sincs a visszaútra.
Külön kell szólni az önkormányzati tulajdonú lakásokról, amelyek elvileg éppen ezeknek a rétegeknek kínálhatnának fel megfelelő és megfizethető lakhatást. Ez azonban csak bizonyos mértékig van így. Ugyanis az elmúlt évtizedekben, beleértve a legutóbbi éveket is, számos olyan törvény, intézkedés született, amely épp az önkormányzati lakások szociális célú hasznosítását lehetetlenítette el.
Az a gyakorlat, amely az önkormányzati lakások bérlőinek határozatlan időre szóló bérleti jogot biztosított, kettős és ambivalens következménnyel járt. Egyrészt nyilván szociális biztonságot jelentett az ott lakóknak, másrészt viszont lényegében megszüntette annak a lehetőségét, hogy valóban rászoruló családok lakjanak az önkormányzati lakásokban. Hiszen a határozatlan idejű bérleti szerződés azt jelentette, hogy a bérlő a lakást valamelyik egyenes ági hozzátartozójára hagyhatja – függetlenül az adott családtag anyagi helyzetétől.
Ez - egy Erzsébetvárosban 2021-ben lebonyolított vizsgálat szerint - azt eredményezte, hogy a kerületben lakó rászoruló háztartások alig harmada lakik önkormányzati bérlakásban, az önkormányzati bérlakásban élők igen jelentős része viszont nem tekinthető szociálisan rászorultnak. Ez pedig azt jelenti, hogy azok a nem rászoruló családok, amelyek a rendkívül alacsony lakbérű önkormányzati lakásokban laknak, igen magas – és társadalmilag mindenképpen igazságtalan – implicit támogatásban részesülnek és részesültek évtizedeken keresztül.
Ezeknek a támogatásoknak az összege jóval magasabb, mint amit a rászoruló családok a szociális támogatások keretében kapnak. Éppen ezért döntöttünk úgy 2019-ben, hogy nem kötünk határozatlan idejű bérleti szerződéseket. Helyette 5+5 éves szerződéseket kínálunk, ezzel is biztosítva az önkormányzati lakásszektoron belüli kívánatos mobilitást.
További nehézséget jelent az az általánosan elterjedt intézkedés, amely lehetővé tette, hogy az önkormányzati lakások bérlői erősen csökkentett áron megvásárolhatták a lakásukat. Az ily módon értékesített ingatlancsomag piaci árakhoz mért kedvezménye Erzsébetvárosban 2018-ban és 2019-ben meghaladta a 2,3 milliárd forintot, azaz ennyi veszteség érte az önkormányzatot. Ugyanakkor a lakásvásárlások jelentős hányadában nem a bérlők voltak a tényleges vevők, hiszen az ingatlanok a vételt követő hetekben, hónapokban gazdát cseréltek. A 2017-ben és 2018-ban értékesített lakások közel 60 százaléka hamarosan, jellemzően hetek, hónapok alatt új tulajdonoshoz került, azaz az ingatlanspekulációt segítette. Nem véletlen, hogy a jelenlegi önkormányzat 2019-ben megszüntette ezt a lehetőséget.
Végül van egy harmadik tényező is, amely megnehezíti az önkormányzati lakások igazságos felhasználását. Ez pedig az a tény, hogy a kormány 2010 óta lényegében semmiféle anyagi segítséget sem juttatott az önkormányzatoknak arra, hogy azok - legalább részben - felújítsák a rendkívül leromlott állapotú önkormányzati házakat, lakásokat. Sőt, a folyamatos önkényes elvonások következtében az önkormányzatok egyre kevésbé tudják fenntartani az alacsony lakbéreket, illetve folyamatosan felújítani a súlyosan veszteséges önkormányzati lakásállományt – nem is beszélve új lakások építéséről. Így a korábban említett rászoruló rétegek társadalmi leszakadása pregnánsan tükröződik vissza egyre romló lakhatási viszonyaikban.
A lakhatási válság ma Budapesten elsősorban a dolgozó szegényeket, az alsó középosztályt sújtja. Ezen a helyzeten az önkormányzatok a jelenlegi körülmények között nem tudnak változtatni. Ugyanakkor a lakhatási válságot, a lakhatási szegénységet elsősorban helyben lehet és kell kezelni. Ahhoz azonban, hogy a helyzet ténylegesen változzon, hogy az önkormányzatok el tudják látni ezt a feladatot, alapvető változtatásokra van szükség.
Mindenekelőtt a kormánynak indítania kell egy hatékony és gyorsan megvalósuló bérlakásépítési programot. Meg kell fontolnia, hogy milyen adópolitikával tudja serkenteni a magánbefektetőket alacsonyabb bérű lakások építésére. És meg kell értenie, hogy a lakhatási válságot csak az önkormányzatokkal együtt, velük közösen tudja feloldani, vagy legalább mérsékelni.
Ezért vissza kell adni az önkormányzatoknak az önkényesen elvont forrásokat, például a költségvetés lyukait betömködő, nem pedig a rászoruló önkormányzatokat segítő „szociális hozzájárulást”. Ezeket hazug módon elbitorolt öszegeket az önkormányzatoknál kell hagyni, azért, hogy azok szociális támogatásban részesíthessék azokat, akik arra kényszerülnek, hogy lakhatásuk érdekében anyagi lehetőségeiket meghaladóan magas piaci lakbéreket fizessenek; illetve azokat, akiknek még az alacsony önkormányzati lakbérek megfizetése is nehézséget jelent. A kormány hagyja az IPA-t teljes egészében az önkormányzatoknál, ahelyett, hogy újabb trükkökkel igyekszik elvenni pénzt a településektől. Ezen túlmenően pedig további forrásokhoz kell juttatni az önkormányzatokat, amelyeket kizárólag a meglévő lakásállomány felújítására, illetve új lakások építésére lehet felhasználni.
Az ellenzéki önkormányzatok eltérő körülmények, adottságok, lehetőségek között végzik a munkájukat. Abban azonban mindannyian egyetértünk, hogy a megfizethető lakhatás biztosítása, az emberi méltóságot tiszteletben tartó lakhatási politika minden demokratikus társadalom egyik alappillére. Jó lenne, ha a kormány is megértené végre ezt.
A szerző Erzsébetváros polgármestere, DK-s politikus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.