- A káosz, amit életnek nevezünk - Auður Ava Ólafsdóttirral az agytól a szívig

Új könyvének eredeti címe: Dýralíf, azaz „Állati élet”. Valójában ez is és a magyar cím is egy-egy könyvre utal a történetben. Miért ezt választotta?

A könyv munkacíme ugyanaz volt, mint a magyarul megjelent műnek: „Igazság a fényről”. És ez tulajdonképpen a legtöbb fordításban használt cím. Mondtam a külföldi kiadóimnak, hogy választhatnak, vagy Az igazság a fényről, vagy az Állati élet. De izlandiul azért játszom a szóval, mert a dýralíf két dolgot is jelenthet: az „állati életet” és az „értékes életet”. Valójában ennek a regénynek az volt a kiindulópontja, hogy az izlandiak néhány évvel ezelőtt megszavazták az izlandi nyelv kedvenc szavát, és kiderült, hogy a bába (ljósmóðir) lett az. Az izlandi nyelvben egyébként a ljos a fényt, a móðir pedig az anyát jelenti, tehát szó szerint a „fény anyjáról” van szó. És elhatároztam, hogy írok egy regényt, amelyben a főszereplő a fény anyja, azaz egy bába lesz. Ő lenne az a szakember, aki megpróbálná megérteni a fény jelentését és fontosságát egy sötét világban. Szóval – és ez valahol már inkább költői logika/észjárás –, hogy ő is az emberek szakembere, specialistája lesz. Próbálja megérteni az emberi állatot, az emberi fenevadat, és hogy milyen jogcímen éli az állati életet. Szerinte az emberi állat a legsebezhetőbb és a legvédtelenebb állat a világon, hiszen meztelenül születünk, szőr és tollak nélkül, gyámoltalanul, és teljesen egy másik embertől függünk. És a regény központi kérdése talán az, hogy mi romlik el a világban, ebben a környezetben hogyan válik ez az ártatlan, sebezhető, törékeny állat, az emberi állat a legkegyetlenebbé is egyben. Arról gondolkodik, hogy mit tett az ember a földdel, a természettel. Mindig minden könyvemben próbálok valami újat találni az emberi természetről és szenvedésről, így adódott a kérdés: vajon szabad-e szenvednünk, ha valaki más jobban szenved miattunk? Hasonlóképp próbálok értelmet találni a minket emberré tevő paradoxonban. Az ember az egyetlen állat, amelyik sír és nevet is. És az ember az egyetlen állat, amely verseket ír és történeteket mesél. De minden könyvben kell lennie reménynek, mert mindegyik könyvem a túlélésről szól. Sokkal érdekesebbnek találom azt a kérdést, hogy hogyan lehet túlélni, és hogyan lehet meghalni. Ezért van az, hogy én nem ölöm meg a karaktereimet, hanem túlélésre késztetem őket. És a remény is többféle lehet. Például amikor írsz, megpróbálod rendszerezni azt a káoszt, amit életnek hívunk, és értelmet adni neki. Tehát kézen fogod az olvasót, és valamiféle megoldást adsz neki. És ez a megoldás a legjobb esetben az lehet, hogy talán másképp látják magukat, miután valami megváltozott.

Miért ennyire fontos, hogy az olvasót szem előtt tartsa?

Az olvasás az egyetlen módja annak, hogy sokféle életet élj, és megértsd, hogyan gondolkodnak mások, miért gondolkodnak úgy, ahogy gondolkodnak. És az olvasás egyben utazás is. És nem kell, hogy hosszú utazás legyen, tarthat ez az út az agytól a szívig is. Ezért gyakran van egy utazási motívum a könyveimben, mint például ebben a könyvben is. Az utazás az irodalomban olyan, mint a Bildungsroman. Az ember utazik, elmegy, hogy aztán visszajöjjön. És nem ugyanaz az ember vagy, amikor visszatérsz. Más vagy, megváltoztál. És valahol olvastam, hogy azok az írók, akik olyan szigeteken születtek, mint én, gyakran írnak az utazásról. Muszáj. El kell menned a tengerentúlra, látnod kell a világot, külföldön kell élned ahhoz, hogy komolyan vegyenek, hogy felelősséget kapj. Tudomásom szerint az izlandi nyelv, amelyet 350 000 ember beszél, egy kihalófélben lévő nyelv lehet. Havonta körülbelül két nyelv hal ki, becslések szerint 6000 nyelvet beszélünk a világon, és az évszázad végére a nyelvek 90 százalékát elveszítjük. Így tulajdonképpen egy olyan nyelven beszélek, amit senki sem ért, nekem ez a specialitásom.

Visszakanyarodva a reményhez, az előző, Hegek című regényének az utószavában azt írták önről: „Könyveit a világ sötétsége ellen írja…” Ön szerint ezt hogy kell értenünk?

A fikcióban, a könyvekben, a regényekben mindig ellentéteket kell használni, hogy értelmet adj a dolgoknak. Ha az életről akarsz írni, akkor a halálról kell írnod. Ha a fényről akarsz írni, a fény mibenlétéről, akkor a sötétségről kell írnod. És ezért is írtam a könyvet az év legsötétebb időszakában, karácsony táján, mert amikor kevés a fény, amikor egész nap sötét van, a fény fontossá válik, és ez a legjobb időszak arra, hogy igazán megértsd a fény jelentőségét. Az igazság a fényrőlben a bába próbálja megérteni az embert, az emberi lényt, és arra a következtetésre jut, hogy nem hisz bennük, nem hisz a felnőttekben, de hisz a gyerekekben. Tehát ez egy újabb paradoxon. A bába szerint a világ problémája a felnőttek, a szülők gondja, de a gyermekek jelentik az ember jövőjét. És hisz a költőkben is: mivel az ember az egyetlen állat, amelyik verseket ír, szerinte a költészet megmentheti a világot. Nem ő az első, aki ezt gondolja. A remény pedig a gyengeségeinkben rejlik, például hogy a testünk méretéhez képest ötször nagyobb az agyunk, mint kellene. Szóval, ha akarunk, akkor megoldásokat találhatunk a problémákra. Mi nem tudunk úgy repülni, mint a madarak, de megalkothatjuk a repülőgépet. Vagy nem látunk úgy a sötétben, mint sok állat, de feltalálhatjuk az elektromosságot. Szóval ő tulajdonképpen próbálja megérteni, hogy miközben ártatlanként és gyámoltalanként megszületünk, akkor vajon mi romlik el utána. Miért olyan a világ, amilyen? Két bába van a könyvben, a fiatal és az idősebb, a nagynéni. És utóbbi olyan, mint egy különc filozófus. Szerzőként olyan dolgokat tudok vele kimondatni, amiket én nem tudnék, szóval ez egy kicsit az én értelmezésem rajta keresztül.

Nagyon érdekes számomra, hogy a könyvei sokat beszélnek az emberi testről, biológiai és társadalmi értelemben egyaránt. Az új könyv a szülésről szól, az előző különböző sebekről. Ráadásul abban a könyvben a filozófus Julia Kristevát is idézi mottóként, aki valóban rengeteget foglalkozott ezekkel a kérdésekkel.

Igen, az egy nagyon fizikális regény. Arról szól, tudod, hogy mindannyiunknak vannak sebhelyei, és hogy valójában mennyire törékeny is az emberi test. De ez is lehet pozitív dolog, mert ez azt jelenti, hogy túléltünk valamit, nem vagyunk halottak. És ha nagy sebhelyeink vannak – ahogy a könyvben is ez szerepel –, akkor az azt jelenti, hogy szemébe néztél egy nagy fenevadnak, és túlélted. A Hegekben a főszereplő az izlandi férfiasság egyfajta archetípusa: valaki, aki mindent meg tud oldani. Kivéve saját magát. A kérdés tehát az, hogy mi, hétköznapi emberek tudunk-e tenni valamit ez ellen, hogy megjavítsuk ezt az elromlott világot. Szóval azt hiszem, ez a felelősségről is szól. Persze senki sem tudja megjavítani a világot, egyetlen ember sem. De amikor regényeket írsz, mindent le kell kicsinyítened, és mindent emberi léptékre, emberi szintre kell helyezned, hogy az olvasók tudjanak azonosulni vele. Van benne egy idézet: „Ha valaki embert öl, az olyan, mintha minden embert megölne. De aki életet ment, olyan, mintha minden ember életét megmentené.” Olyan, mint egy gyerekrajz. Egy fa egy erdő, és egy szenvedő lélek. Mintha egy szenvedő lélek az egész szenvedő emberiség lenne. És van egy nagyon egyszerű módja annak, hogy segíts másokon: kevésbé kell narcisztikusnak lenned, kevésbé kell magaddal foglalkoznod. Szóval ezt teszi az én hősöm. Ebben a könyvben a nők feladata a társadalom újjáépítése, az én főszereplőm csak azt csinálja, amit egy nő mond neki. Ő inkább egy ezermester, nem a nagy szavak embere. Szóval elkezd segíteni a nőknek, hogy újjáépítsék ezt a mikrokozmoszt egy ismeretlen háború sújtotta országban. Nem tudjuk, hol van, hiszen ma már több mint 60 háború folyik szerte a világban. Abban az évben, amikor a könyvet írtam, a szíriai háború állt épp a középpontban, és nem Palesztina vagy Ukrajna. De sosem lehet tudni. Annyi dokumentumfilmet láttam a háborúkról és a háború utáni társadalmakról, és különösen, ha polgárháború van, az azt jelenti, hogy az országon belül a szomszédok, családok harcolnak egymás ellen. Így aztán az emberek, úgy tűnik, egyszerűen el akarnak felejteni mindent.

Az igazság a fényről – már csak a témája miatt is – igazán női könyvnek tekinthető. Mondhatjuk, hogy ez egy női regény?

Igen. Izlandon, de az irodalmi világban sokfelé, korábban sokat vitatkoztak arról, hogy miről írhat egy író. Szabad-e megváltoztatnia a nemét vagy a bőrszínét, belebújhat-e más személyek bőrébe, ami persze mindig is az írók szerepe volt. Ők gyakran olyan személyek, akik egyébként nagyon unalmas életet élnek, de a fejükben annyi minden zajlik. Tehát az írás mindig is az együttérzésről, a képzeletről és a másik megértéséről szólt. Azokról az emberekről is, akik nem úgy gondolkodnak, mint te. Olvasás során megismerjük a másképp gondolkodó embereket, az általunk nem ismert emberek életét. Szóval azt gondoltam, nos, én nő vagyok, úgyhogy akkor legyen ezúttal a főszereplő nő, és a történetet is a közelben helyeztem el. A konyhaablakom előtt láttam az utcát, ahol a főszereplő lakik. Innen láthattam a régi temetőt is Reykjavík központjában. És mondtam magamnak, hogy gyerekeket is szültem már, rendben, erről fogok tudni írni. És a legtöbb szereplő pedig nő. Ahogy említettem, az együttérző írás sosem az egész történet, hanem mindig a valóság egy kivonata. Mindig megkísérli megérteni azt a káoszt, amit életnek nevezünk, próbálja rendszerezni és értelmet adni neki. A könyveim tulajdonképpen azokról a paradoxonokról is szólnak, amelyek emberré tesznek minket, minden nemet beleértve.