„Egy téged érintő nagyon fontos ügyben szeretne veled valaki a lehető legrövidebb időn belül találkozni és beszélni” – így szólt az üzenet, amelyet egy a térségben magas rangú és bennfentes közvetítő adott át az újságírónak. Amikor a részletek iránt szeretett volna érdeklődni, akkor kiderült, hogy a postás szerepét játszó férfi sem tud többet arról, miről is van szó. A közvetítésre azért volt szükség, mert a hírhozó és a tollforgató nem ismerte egymást. A felkért segítő megadta a nevet és telefonszámot, az újságíró pedig még aznap felhívta. Az informátor a telefonban szűkszavú és titokzatos maradt, végül abban állapodtak meg, hogy másnap délelőtt egy közeli kisváros benzinkútjánál találkoznak. Egyeztettek, ki milyen kocsival érkezik, a másik mobilszámát pedig elmentették. Pontosan úgy történt minden, ahogy az ilyenkor lenni szokott egy „B kategóriás” mozifilmben. A töltőállomáshoz közeledő hírlapíró nagyon pontos volt, feltételezve, hogy partnere már ott van. Így messziről kiszúrta az autóját, mellé parkolt, majd egy gyors mozdulattal átszállt a másik kocsiba, ültében kezet fogott vele és bemutatkozott az ismeretlen férfinak.
A megindult társalgás nélkülözött minden feszültséget, az ország és a térség politikai helyzetéről beszélgettek, amit mindketten meglehetősen borúsan láttak, ami itt, a keleti végeken nem különösebben meglepő. Országos és helyi politikusok stiklijeiről váltottak szót, az újságíró a helyi közélet állapotáról, a közelgő választás esélyeiről kérdezett, s a férfi, aki a közvetítőn keresztül „nagyon fontos ügyben” kereste meg, csak mondta és mondta, ki nem fogyott a szóból. Már eltelt vagy negyedóra, leheletüktől a kocsi ablaka lassan bepárosodott. Ekkor átfutott a nagyobbacska városból ideérkező újságíró agyán, hogy bizonyosan nincs formában, mert az informátor már elmondta, miért is akart vele találkozni, csak éppen ő volt figyelmetlen, s mindez elment a füle mellett. Aztán azzal nyugtatta magát, hogy ilyen hülye azért nem lehet. Ezért gyorsan rákérdezett: „Miért is hívta őt? Vagy már elhangzott?” – firtatta némi bizonytalansággal a hangjában.
***
„Szó sincs róla!” – nyugtatta meg a hírlapírót a találkozót kezdeményező középkorú férfi. Majd kicsit közelebb hajolt hozzá, mintha itt, bent a kocsiban is félni kellene valakitől vagy valamitől, hogy meghallja, amit mond, ezért suttogva kezdett bele történetébe. Ez arról szólt, hogy néhány nappal korábban a város kormánypárti polgármestere megkereste őt. Konspirációtól sem mentes négyszemközti beszélgetésük lényege az volt, hogy több százezer forint ellenében emberünket azzal akarta megbízni, hogy „tanító jelleggel, jól meg kell verni az újságírót”. Mivel nem Oroszországban vagy Mexikóban, de nem is Törökországban vagyunk, ezért ez a szokatlan „felkérés” jókora meglepetést váltott ki a felkért, nagyobb összeggel honorálandó megbízottból. Elmondása szerint előbb köpni-nyelni nem tudott, aztán mély levegőt vett, és azt mondta a település első emberének: „Te teljesen hülye vagy, b@zd meg, ezt itt nem lehet megcsinálni! Akkora felháborodás lenne, hogy megvertek egy oknyomozó újságírót, hogy olyat még nem látott a világ. És gyorsan eljutnának hozzád és hozzám.” Azonban a településvezető, jelezve, hogy elhatározása komoly és megváltoztathatatlan, ragaszkodott a megbízás teljesítéséhez – és mindenáron rá akarta venni a férfit, hogy jó pénzért teljesítse mindezt. Ő azonban, későbbi elmondása szerint, mindenestül ellenállt, rázta a fejét, és sorra mondta ellenérveit. „Hát nem érted, bár elképesztő országban élünk, de mégsem olyanban, ahol egy újságíró megverése beleférne!” – mondta végső érvként. A polgármester ekkorra kifogyott mondandójából, s látta, a további győzködésnek nincs esélye.
A kormánypárti politikus saját szempontjából valószínűleg rosszul mérte fel a helyzetet. Nem azért, amiről a megbízás szólt, mert ez az ő primitív és agresszív értékrendszerébe – ha riasztó módon is – még belefért mint „elintézési” mód. Hanem azért, mert azt hitte, a kiszemelt ember kapható a feladatra, s az a bizalmi viszony, ami valamikor fennállt közte és emberünk között, még él és működik. Ám kiderült, ez koránt sincs így. Belegondolva, egy ilyen megbízás teljesítésének kérése, a másik beavatása a lehető legnagyobb diszkréciót követeli meg a megbízótól és a megbízottól. Itt csak sokadlagosan van szó a több százezer forintról. Sokkal inkább egy titok közös tudásáról és ennek megtartásáról, egyben egy bűncselekményre való felkérésről és a lebukás minden következménnyel járó veszélyeiről, az ezt követő teljes emberi, közéleti és anyagi ellehetetlenülésről és megsemmisülésről vagy legalábbis ennek esélyéről egyszerre van szó. Ez így a végére érő büntetőeljárás sajátja lenne, amit a sajtó is bő terjedelemben tálalna.
Arra egyáltalán nem számított a polgármester, hogy ilyen határozott és megmásíthatatlan lesz „kérésének” elutasítása. Arra pedig végképp nem, hogy a felkért személy lelkiismereti kérdésként fogja fel az ügyet, s mindezt meglehetős gyorsasággal éppen a kijelölt áldozattal közli. (Még ha ezt nem is kötötte a polgármester orrára.) Felsülése nyomán pedig nem talál(t) másik lehetséges végrehajtót, hogy tervét végrehajtassa. Éppen a roppant kényes megbízatás és az ezzel járó diszkréció miatt.
***
A városvezető által megverésre ítélt újságíró – bár vészjóslóan hangzott, amit közöltek vele – nem ijedt meg. Ezért egy kicsit elcsodálkozott magán, közben racionálisan próbált gondolkodni. Igyekezett számba venni, mit jelent mindez és mi minden következik belőle. Nem különös képesség, de egyszerre tudta belülről megélni a vele történteket és kívülről látni és analizálni önmagát. Nem tartotta magát különösebben bátornak, igaz, gyávának a legkevésbé sem. Soha nem hunyászkodott meg, s ha olykor a torkában is dobogott a szíve, kimondta, de sokkal többször leírta, amit gondolt. Ezzel pedig óhatatlanul érdekeket sértett egy talpnyalástól és behódolástól teli világban, ahol a nagyszámú propagandista valamilyen furcsa meggondolásból még mindig újságírónak képzelte magát. Az újságíró azt gondolta és belülről is úgy érezte, a félelem szót már régen kiiktatta a szótárból. Csak enélkül lehet utánamenni rázós és érdekfeszítő történeteknek, csak így lehet valódi cikkeket írni.
Az újságíró előbb a szerkesztőinek, néhány nappal később pedig egykori rendőr ismerőseinek és barátainak mondta el a történteket. A csodálkozás mindenütt hasonló volt, ám a reakciók és a javaslatok merőben eltérőek. A „nem kell foglalkozni vele” alapállásától egészen az „ezt nem lehet elég komolyan venni” skálájáig értek a vélemények. Volt, aki a rendőrségi feljelentés mellett kardoskodott, mások ezt teljesen feleslegesnek tartották. „A legjobb esetben is egy állítás és egy tagadás lesz, azaz a szembesítés eredménytelenül zárul, mint ahogy a legtöbb esetben” – mondta egyikük. Míg másikuk azon lamentált, mit is jelenthet és hogyan kivitelezhető a „tanító jelleggel, jól meg kell verni a médiamunkást” című projekt. Megint mások azt tanácsolták, hogy amikor az utcára megy, legyen nagyon körültekintő, különösen napszállta után, de volt aki az otthoni gimnasztika és erősítés különböző formáit látta a legsürgetőbbnek.
Ha két vagy három kigyúrt férfi váratlanul és hátulról rá támad, aztán üt és rúg, akkor elesik, méghozzá akár úgy is, hogy halántékát vagy homlokát beveri az útpadkába, a betonból készült virágtartóba, bármibe. Ennek hosszú kóma vagy akár azonnali halál is lehet a következménye, de lehet csak néhány kivert fog, zúzódások, duzzanatok test szerte és az arcán – erre gondolt a hírlap-
író, amikor azokat a forgatókönyveket vette sorra, hogy mi történhet, s ezen belül mi a legrosszabb és mi a legjobb eshetőség. Kérdés, hogyan modellezhető és kivitelezhető, akár profik által is, hogy a „tanító jelleggel”, de egyszersmind „jól megvert” embernek nagyon fájjon az inzultus, de ne legyen semmilyen komolyabb következménye. A felvetésre azért nincs válasz, mert az adott másodperc töredéke alatt megtörténhet bármi.
Aztán az is átfutott rajta, hogy a maga furcsa és ellentmondásos módján, egyben akarata ellenére, olyan elképesztő hírverést és ismertséget is hozhatna neki ez az orvtámadás, ami a legkiválóbb és legbátrabb szakmai munkával sem érhető el. S bár újságírónk a legkevésbé sem vágyott erre, de a megannyi lehetőség és következmény között ez is ott volt.
***
Akadt, aki azt mondta, bármilyen morbid is a történet, a politikus komolyan gondolta a megbízást, bár tény, hogy rosszul mérte fel a helyzetet, és nem a megfelelő emberhez fordult. De akadt olyan vélekedés is, hogy mindezt nem gondolta egészen komolyan, talán az sem elképzelhetetlen, hogy egy dupla csavarral összejátszott vagy egyszerűen csak üzent az állítólagos megbízottal, mert annyit akart elérni, hogy róla soha többé, de legalábbis egy jó ideig ne írjon a médiamunkás. Minthogy előtte írt róla többször, több ügyben. Ez éppúgy lehetséges, mint a tényleges megveretésre való felbérlés. Ami azért nem szokványos módja ezen a tájékon a közéleti viták, súrlódások elintézésének, miközben a polgármester egyik területi vezetője is a kormánypártnak.
A hírlapíró tudja, hogy a település vezetője megveti a független média munkatársait, önkormányzatinak csúfolt lapja állandóan az ő dicsőségét zengi, talpnyalókkal, udvaroncokkal veszi körbe magát, akik ajnározzák őt, kisvárosában pedig egy majdnem hibátlanul működő besúgóhálózatot működtet hosszú ideje, amellyel félelemben tart szinte mindenkit. A politikára és közéleti megbízatására épülő üzelmeibe pedig gyakorta beleveszi a családját is.
„Ha ezzel a fenyegetéssel vagy a fenyegetésbe burkolt üzenettel próbálnak öncenzúrára kényszeríteni, akkor előre szólok, hogy nem fog sikerülni” – gondolta végül az újságíró. Aztán némi töprengés után szólt egy közeli kollégájának, akihez évtizedes barátság köti, hogy volna itt egy történet, amit talán érdemes lenne megírni. Így született meg ez a cikk, amelynek végére pontot tett a szerző, majd elküldte a szerkesztőségbe. Aztán jött a szerkesztő válasza, majd szerkesztés, a korrektúra, a tördelés, a nyomtatás és a terjesztés. S most, kedves olvasó, eljutott hozzád. Megtiszteltél, hogy elolvastad. A rémisztő történetet pedig köszönöm a barátomnak!
