Magam, engedtessék meg ennyi privát duma, akkor szoktam rá, hogy éjjel-nappal szóljon, midőn egyedül maradtam egy tanyán a hegytetőn Pipi kutyával, az üvöltő magány és a gyilkos éjszakai csend ellen (vannak éjszakák, amikor szélcsend van, a madarak és tücskök is kussolnak valamiért, hihetetlen, teljes némaság borul rád, olyan, mint egy dióban, a magány, mint egy rákos betegség, szinte fáj) minden éjfélkor bekapcsoltam a Notturnót.
Talán nem mindenki tudja, hogy a Bartók Rádión egész éjjel megy egy szédületes zenei magazin, amit egy kedves és meleg hangú, kiváló rádiós vezet. A Notturno minden éjjel hat óra hosszat megy, pirkadatig, ekkor a műsorvezető elbúcsúzik („remélem, sikerült megédesíteni az éjszakai magány óráit”), kezdődik a nap. Ez a műsorvezető nem más, mint Némethy Attila, az első Mézga Aladár (Geszti Péter előtt), de ami a lényeg: állatira ért a zenéhez, minthogy zongoraművész, ’77-ben az Ifjú Zongoristák Nemzetközi Liszt Találkozóján I. helyezett lett, majd egy csomó versenyen nyert mindenféle díjakat, koncertturnék. 1980 óta rádiózik, ’86-tól tanít a Zeneakadémián, született rádiós: nagy szótagszámmal, gyorsan és szépen beszél magyarul, és ért a tárgyához. Ez az, amiben a Bartók Rádió gyökeresen különbözik a többi ún. közszolgálati adótól, a szaktudás. Az egyik szerkesztő tehát zongoraművész, a másik tubaművész vagy aktív hegedűművész, a harmadik zeneszerző, a negyedik zenetörténész és egyetemi tanár, nyelveket beszélnek, interjúik mindig érdekesek és tanulságosak, mert amikor a zenéről beszél az ember, az életről beszél és az élet esszenciájáról, a zenészek érdekesek, mint a színészek, érzékenyek, nagy önkifejezési készséggel beszélnek és nem unalmasak.
És még valami. Jó munkahely lehet a Bartók Rádió, mert a szpíkerek hangján hallani, biz’ isten, fehéren-feketén, hogy nemcsak hozzáértő, hanem kedves emberek is, ahogy segíteni próbálnak például az új életre keltett Ki nyer ma? (amin én felnőttem) betelefonáló játékosain (hány évig tartott a harmincéves háború, Piroska néni?), frankón hallani valaki hangján, hogy szereti-e az embereket vagy nem.
Mert a magyar közszolgálat kifejezés vicces. Az intenzív, szemérmetlenül hazudozó, lényegében a putyini propagandát szélsőségesen kiszolgáló (szenny)csatornákat jelenti, a goebbelsi point of view (nem az számít, mi a valóság, hanem az, amit mondunk-sulykolunk róla) színtiszta vengerszkij változatát, ami a napokban soha nem látott mélységekbe száll éppen a kukigate után a meleg közszereplők pedofíliával való bekenésével (mintha a kettő, a melegség és a pedofília egyenlő lenne, holott kábé annyira egyenlő, mint a heteróság és a pedofília). Julius Streicher Völkischer Beobachterére hajaznak a beszkártos nyilasok morális és mentális szintjén tapicskoló kormánypárti propagandista abortuszmaradék nertársak, de hát sosincs mélypont.
De most már abbahagyom, elég az ömlengésből, nem kutyám-nem macskám nekem a Bartók rádió, de a normalitás egyik utolsó tiszta szigete, leszámítva ugye a pravdás híreket, de hát az ellen nincs mit tenni, központilag kavarják azokat a nagy mágus, a magyar Goebbels boszorkánykonyháján orosz- és fehérorosz receptúrákat követve. E tréfásan közszolgálatinak csúfolt műhelyekben nem jóságos és hozzáértő profik keverik a málnaszőrt, mint a Bartókon, hanem afféle minap megtért exnyilas-háromperhármas vagy ifjúgárdista, diplomát hazudó vagy ufóhívő ún. szakértők, tegnap még emeszempés rovatszerkesztők, ma véresszájú nacik és egyéb előgerinchúrosok. Akik már a látszatra sem ügyelnek; az összes megyei lap címoldalán sokszor teljesen egyforma Orbán Viktor-portréban gyönyörködhetnek a kedves vezetőbe és a szolgaszerepbe szerelmes milliók.
