A mai filmiparban, sorozatgyártásban már annyi a toposz, a standard képi és dramaturgiai megoldás, hogy felmerülhet a kérdés: nem lenne jobb az egészet rábízni a mesterséges intelligenciára? Betápláljuk a szüzséket, a fordulatokat, a világítás tónusait, a vágásritmusokat, akár a színészi eszköztárakat is, és a program hozza ki az újabb variációkat megbízható színvonalon. Mert az emberi kreativitás itt már sok esetben csak a hibázásra jó. Túl- vagy alullihegésre, tempózavarokra, manírok használatára, hamisan csengő dialógusokra, tévutakra a történetmesélésben. Minek a sok erőfeszítés? Nem egyszerűbb bekapcsolni esténként egy filmkészítő programot, amely összerak valami nézhető, agylazító terméket?
Érdekes módon nem valami érdektelen bárgyúság szülte benne ezt a röpke gondolatot, hanem egy kifejezetten penge sorozat. Az HBO Maxon látható Visszavágó. Filmes szakember biztos felfedez hibákat Yan England munkájában, de nézői szemmel nehéz belekötni. Mintha minden a helyén lenne. Ahogy kell, beránt a világába, és visz előre pontosan kidolgozott jelenetek pontos egymásra épülésével, folyamatos feszültséget teremtve hatásvadász effektusok nélkül, egyértelműen kijelölt futópályákat biztosítva a színészeknek. Olyan szintű professzionalizmus ez, amely már-már dermesztően hat gépies precizitásával.
Mégsem riaszt el, hanem szellemi dimenziókba ránt. Mert nem rideg szakmai önmutogatás. Funkciója van. Méghozzá esztétikai, ha nem is a remekművek szintjén. A Visszavágóból áradó profizmus eszköz egy túlprofesszionalizálódó világ ábrázolására. Amihez jól kiválasztott történet szolgáltat keretet. A sorozat a legendás sakkvilágbajnok, Garri Kaszparov 1997-es, egy évvel korábbi győzelmét követő, drámai revansmérkőzését eleveníti meg Deep Blue-val, az IBM számítógépével. Visszafogottan, kevés pszichologizálással, a játék szabályozottságával tág értelmezési, továbbgondolási tartományt biztosítva a nézőnek. Először közhelyek ébredezhetnek bennünk. Ember és gép küzdelméről, a mesterséges intelligencia aggasztó perspektíváiról. De kiderül, hogy a problematika távolról sem ilyen egysíkú.
Ez a sakkjátszma nem egyszerűen arról szól, sikerül-e a gépnek maga alá gyűrnie az embert. Hiszen Deep Blue az IBM fejlesztőinek, programozók és sakkmesterek csapatának teremtménye. Emberi teljesítmény. Míg a másik oldalon Garri Kaszparov azért tesz iszonyú, szinte aszketikus erőfeszítéseket, hogy legyőzhetetlenné váljon a sakkban. Vagyis, hogy gép legyen. Nem Deep Blue fenyegeti. Ő akarja legyőzni önmagában az embert, egyetlen feladatra szűkíti életét. Hogy mechanikus törvényszerűséggé fejlessze győzelmeit. Magányos hősnek képzelheti magát, de semmiben sem különbözik az IBM-től. A multicégtől, amely profitnövelő eredményeket követel munkatársaitól. A mérkőzés eredményét is részvényárfolyamban méri. Karrierpályára állít mindenkit, amelyen csak előre lehet nézni, mozogni, rettegve a kudarcoktól.
Kaszparov és az IBM működése együtt mutat szorongást keltő képet az életünkről. Kijelölni egyetlen célt, és azt elérni mindenáron. Győzni, győzni, győzni! Elérni a gépek hatékonyságát, tökéletességét. Ahelyett, hogy emberi lényegünket szabadítanánk fel. A sorozat egyik legmegrázóbb jelenete, amikor Sarah, az IBM-projektet felügyelő vaslady felszabaduló idejében a kisfiát kezdi ringatni, férjét váltva az otthoni műszakban, akit még moziba is elküld kikapcsolódni. Ám megszólal a telefon: a főnöke azonnal látni kívánja. A gépezet, a karrier parancsa erősebbnek bizonyul az anyainál. A nő egyedül hagyja kisbabáját, nyugtatóval csendesíti le.
Mondhatjuk, a sorozat végén mégis az ember győz. Mert minden főhős veszít. Kaszparov elveszti a mérkőzést, a projektvezető az állását, a programozó a munkájába vetett hitét. Ám ahogy Kaszparov fogalmaz önmagáról – talán jobb emberek lettek. A sorozatnak szerencsére mégsem ez az egyetlen üzenete, már ha keresgélünk benne ilyesmit. Kaszparov arról is beszél Sarah-nak egy későbbi találkozásnál, hogy a mérkőzés, Deep Blue győzelme új korszakot nyitott az emberiség történetében. Amely nem feltétlenül a világvége felé vezet. Hiszen a mesterséges intelligencia óriási lehetőségeket kínál. És éppen egy kreatívabb, emberibb élethez. Mert lehetünk ugyan büszkék rá, hogy tudunk számolni, meg fontos is ez, de egy komolyabb műveletnél jobb segítségül hívni egy gépet. Minek fárasztani magunkat bármivel, amit egy program tökéletesebben elvégez? Mit ártana nekünk, ha ő csinálná a tucatfilmeket? Amit programozni tudunk, azon már túljutottunk. Ott legyen a győzelem a gépeké. A játék maradjon a miénk.
