kutatás;fotókiállítás;fotográfia;

- Nőként a sarkvidéken: szeretni kell a hideget, a sötétet

Horváth Esther fotográfus a munkája során nem riad vissza a fagytól és a sötéttől: 2015 óta a sarkvidéki éghajlatkutatást dokumentálja, 2019-től pedig a Jeges-tengeren található Spitzbergák szigetcsoporton fekvő Ny-Ålesund nevű településen fényképez. Itt, a világ legészakibb pontján működő tudományos kutatóbázison nem is árt, ha az ember szereti a hideget, hiszen hóviharok dúlnak, a hőmérséklet pedig mínusz 30 Celsius-fok is lehet.

Rendhagyó szakmát választott Horvath Esther, aki az északi és a déli sarkvidéken fotózza a kutatók munkáját, a fotóit pedig most mi is megnézhetjük A sarkvidéki éjszaka csillagai című kiállításán a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. De miért dönt úgy valaki, hogy ilyen extrém vállalkozásba kezd? Esther esetében az okok a múltba nyúlnak vissza:

gyerekként szerette nézni a Delta című tudományos műsor fekete-fehér főcímét, melyben egy expedíciós csapat halad a hóviharban, ami kislányként annyira elvarázsolta, hogy ő is útnak akart indulni, és küzdeni a természeti erőkkel. 

Amikor télen a szülőhelyén, Sopronban leesett a hó, imádott is kinn játszani, például jégcsapokat gyűjtött össze. Idősebb korában aztán útnak indult: eleinte csak Bécsbe, ahol egy nemzetközi logisztikai cégnél dolgozott, de a munkája miatt már ekkor sokat utazott országok között. – Akkor huszonöt évesen megkaptam az első fényképezőgépemet, egy Nikon Coolpixet, és amikor a kezembe vettem, egyből tudtam, hogy fotográfus szeretnék lenni, ahogy azt is, hogy embereket és inspiráló történeteket szeretnék megörökíteni a National Geographicnak és a The New York Timesnak.

Magasból nézni a jeget

Esther aztán végleg beleszeretett a fotózásba, amikor egy New York-i tartózkodása során elnézett az International Center of Photography nevű múzeumban és iskolába, ami annyira megfogta, hogy otthagyta a bécsi állását, és két bőrönddel kiköltözött a Nagy Almába, hogy ebben az intézményben tanulhasson. Két évre rá kapott is egy megbízást a Jeges-tengerre, napok múlva pedig már Alaszkában volt, hogy felszálljon az amerikai parti őrség hajójára, amely elindult a Jeges-tengerre.

– Fogalmam sem volt, hogy milyen ruhát kell magammal vinnem, meg úgy általában hogy egy ilyen expedícióra mit kell összepakolni. Zöldfülűként mentem el, nem ismertem a tudományos kifejezéseket, és bár beszéltem angolul, rájöttem, hogy a szaknyelv egy teljesen más világ – meséli Esther, hozzátéve: szerencsére egy riporterrel dolgozott, aki segített a szakszavak értelmezésében. Manapság viszont erre már nincsen szüksége, sőt, már ő tart angolul tudományos előadásokat. Illetve az első útján döntötte el, hogy inkább az Arktiszon, vagyis az északi sarkkörön szeretne dolgozni, mivel ez a világ leggyorsabban változó környezete, ahol az átlaghőmérséklet négyszer olyan gyorsan növekszik, mint a világ más területein.

Nem szívesen lennénk most a magyarok helyében! – mondanánk ezt a mondatot oly szívesen szamburu nyomkeresőként, izlandi korvettkapitányként vagy szingaléz földönfutóként, de be kell lássuk, hogy egyikre kevesebb az esélyünk, mint a másikra.